Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1865-04-30 / 18. szám
szolgálatot tesznek vallásnak és tudománynak egyiránt, kik a hagyományos nézetek iránti hamis kegyeletből ama kérdések tárgyalását kerülvén, lehetetlenné teszik a bibliának, mint Isten legtisztább kijelentésének, s ennélfogva az emberiség legnagyobbszerü szellemművének észszerű felfogását. Az emberiség vadságából való kikelése azon percben kezdődik, a midőn először felvillan kebelében, hogy ö oly egésznek egyes tagja, melynek egy magasabb valóság adott léteit, és melyet egy felsőbb lény akarata intéz. — Ez minden isteni kijelentés ős eredeti alapgondolata, melynek a külömböző népek és nemzetek szájrólszájra szálló, többé kevésbé adaequat kifejezést adni törekedtek. Mindenik ama kijelentést akarja symbolyzálni és feleletet adni a kérdések kérdésére: hogy lett a mindenség, ebben az ember, és mi az embernek hivatása e mindenségben ? Későbbi följegyzésekből több ősnemzet ko3mogoniáját ismerjük, tudjuk görög Íróktól, milyenek voltak a babylonia-, chaldáa- és phőnicia-bel.ieknek a mindenség eredete és az embervilág kezdetéről szóló hagyományaik és ámbár elmondhatjuk minden elfogultság nélkül, hogy eszményi fenségben a bibliai előadást egy sem közelíti meg, de annyi bizonyos, hogy egy és ugyanazon emberiségi magasb ösztönből keletkeztek mind. A mindenség — igy hangzik a chaldái elbeszélés Berosusnál (Euseb. Chronic. armen. 1, p. 22 fej. és Syncellus 1. p. 25 ed. Dind.) — egykoron sötétség és vízből állott; ebben vegyes nemű szörnyeteg lények voltak; felettük uralkodott egy nő, M a r k a j a vagy H em o r o k a; a legmagasb isten Bél ketté osztotta a sötétséget, kétfelé vagdalta a nőt, átalakította azokból a mennyet és földet és elrendezte igy a világot; a szörnyeteg lények, melyek a világosságot el nem viselhették, elvesztek ; Bél maga fejét levágta és az abból leszivárgó vércseppek a földdel vegyülvén, ebből a többi istenek által embert alakíttatott. Innen van, mondja Berosus hogy az emberek értelmesek és az isteni észben részesek. A fentebb említett kosmogoniák közül különösen «zt azért iktattam ide, mert B u n s e n szerint ez még legjobban közelíti meg a bibliait de nézetem szerint sokkal közelebb járt hozzá a perzsáké, a mint az a Zendavestában olvasható. E szerint legfelsőbb lény, 0 rm u z d az ő igéje (Honover) által teremtette az egész látható világot hat ezer éves korszakban, úgymint 1. a menny és föld közti világosságot a mennynyel és csillagokkal együtt, 2. a földet elborító és annak mélységibe hulló vizet, mely a szél által fölfelé hordatván, képezte a fellegeket, 3. a földet, még pedig legelőször mint a fold magvát a legmagasb hegyet az A 1 b o r d s-ot, aztán a többi hegyeket, 4. a fákat, 5. az állatokat, melyek mind az ősbikától származnak, 6. az embereket; az első ember pedig volt Kajomortsz. Ezt Ahriman, Ormuzdnak és minden jóknak esküdt ellensége megölte és magvából fa nőtt a földből, láttatra egy, és még is kettő volt benne bensőleg egyesülve, Ormuzd e fát kettős emberré alakította s igy gyümölcs helyett tiz emberpárt hozott. Az első emberpár volt M e s i a és M e s i á n é, az egész emberi nemnek törzs szülei. (1. Kleuker Zendavestája 1 r. 21 1.) A hagyományban fentartott ilyen philosophemákkal vezette be minden általunk ismert ősrégi keleti nép nemzetté fejlődésének történetét és a kezdet s a történelmi kor közti roppant időhézagot betöltik az ősatyák jámbor életéről szóló mondák, melyeknek egyes vonásaiban a nemzet jelleme, történeti hivatása tükröződik. Elébb egyetlen egy vonalban megy évezredeken keresztül a leszármazás, aztán mind jobban elágazik az ismert népek és nemzetek rokonsági szerint s mindég ugy intéztetnek a csoportozások, hogy a saját törzs az egésznek központja és az emberiség koronájaként tűnjék fel. A dolognak e rendét pedig igen természetesnek találandjuk, ha gondolatunkban a történetírás első kezdetére megyünk vissza és elfogulatlan elmével vizsgáljuk, mikép ejthette első lépéseit a történetírás. A kik legelőször a múltnak följegyzésébe belefogtak, azoknak mindenekelőtt a hagyományból kellett meritniök. Ámde a hagyomány köre korlátolt és mind jobban szűkül a mint fölebb-fölebb szállunk a távol múltba. A szájbeli hagyomány támogatására szolgálnak: 1. a népdalok, melyek nagy események kíséretében a miveitségnek épen kezdetleges stádiumán mintegy magoktól keletkeznek és mérarányos alakjuk által a tartalmat hívebben megtartani képesek, mint a kötetlen beszéd. Igaz, hogy a költészet nem legalkalmasabb tolmácsa a száraz valóságnak és — a mint egy költőnk zengé — „Mult és jövő közt hídul áll az ének Közötte a valónak és mesének." De ha a népdal alakhű képét nem is, de valamilyen képét mégis csak fentartja a múltnak, 2, a történelmi tényre célzó példabeszédek, szinte erős támaszai az emlékezetnek, mert a példabeszéd mint nyelvelem a nyelvnek tartósságával bir és egy odavetett célzás által évszázadok, sőt évezredeken keresztül képes fenntartani valamely esemény emlékét. Igy Gem. 10 fej. Noé utódainak egy közel száz ősrégi népek neveiből álló nemzetségi jegyzéke olvasható, mely két helyt van közbeszúrt magyarázat által megszakítva : egyszer 7 —11 v. „Kúsnak fiai pedig : Szobhá, Chaviláh, Szabtháh, Rahemáh, Szabthekha, Rahemáhnak pedig fiai: Seba és Dedán. Es nemzé Kús még Nimródot, ki hatalmas kezdett lenni a földön. 0 hatalmas vadász volt az Úr előtt, azért mondják: „ ,,Mint Nimród hatalmas vadász az Ur előtt/'" És az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akad, és Kalneh a Sineár földén. Arról a földről ment ki Assurba és épité Ninivét, Rekhóbóth városát és Kelahot. És Részent Niniveh és Kelah között: az ama nagy város." Nehezen nevezhetne valaki az őstörténelemre nézve nagyobb becsű irodalmi maradványt, mint a Gen. 10. f. és aligha nem az egész ama kőzmon-