Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-01-08 / 2. szám

s ez által az egyház elismerésére méltóbbá tegyék magukat, annál inkább fáj nekik, ha mégis mindenütt hátratétetnek, s ha egy lelkész, a ki tegnap még tanitóképességi vizsgán megbukott volna, ma már mint felügyelőjük akar fölöttük uralkodni. Nem lehet ennélfogva csudálnunk, ha egyiknek s másiknak az a gondolat ötlik fejébe, nem volna-e jobb, ha nem állanánk az egyház felügyelete alatt: emeljük ki csak őket a porból, tegyük fel őket egyházunk szavazatképes tagjai közé, vezessük be gyűléseinkbe, consistoriumainkba, s tüntessük ki közülök azt, a ki kitüntetésre érdemes, s ne féljünk, hogy valaha eszökbe jut, magokat az egyház felügyelete alól felszabadítani akarni, azon egyház felügyelete alól, melynek ők is kiegészítő tagjai. De addig, mig találkozni fognak lelkészek, kik Horváth úr elveit vallják, ne csudálkozzunk, ha találkoznak tanítók, kik nem örömest tűrik maguk fölött a kelletlen papuralmat. Pálfy József. .<>ÍV_ KÖNYVISMERTETÉS. Die Pabstfabeln des Mittelalters. Ein Beitrag zurKirchengeschichte von J. v. D ö 1 1 i n g e r. München 1863. (Vége.) Kiváló nagy érdekű a Constantin állítólagos adományáról szóló értekezés 61—106 ]. — Már maga a kútfő, melyben amaz adományról szó van téve az adományozási történetet gyanússá teszi; de még inkább azzá lesz, ha az adomány roppant voltát s azt tekintjük, hogy mig Constantinnak oly szertelen bőkezűség tulajdoníttatik, a következő császárokról többé egy adományt sem tudnak felhozni. A 8-ik század középéig nyomát sem fedezhetni fel ama, később oly híressé vált adományozásnak, melynek erejénél fogva Constantin mindjárt megkereszteltetése után hálából szerencsés felgyógyulásáért Sylvester pápának és utódainak számos, nagy kiterjedésű egyházi és állami jogokat, a római clerusnak sok tiszteletbeli kiváltságokat adott és túlfelől a pápának Rómát és Olaszországot ajándékozta. A legközelebb Richter által (Kirchenrecht 5. kiad. 77 1.) vitatott nézetet, miszerint Görögország lenne e mese keletkezésének bölcsője, szerző győző okokkal megcáfolja és kimutatja az időt és a helyet, a hova a mese költét legvalószínűbben tehetni, t. i. azon időközt, midőn 752 a longobárdok hatalma hanyatlani kezd, 777-ig, a midőn Hadrian pápa az adományt legelőször említi. Hadrián egy, egész Olaszországot pápai uralom alatt egyesítő nagy birodalmat akarván alkotni, jogcíme megalapítására költette amaz okmányt, mely szerint Olaszországnak már az első keresztyén császár akarata szerint a pápa uralma alatt kellett volna egyesítve lennie. Döllinger kimutatja, hogy a hamis és újból hamisított okmány alapján a pápai jogigények mind tovább terjeszkedtek és valamint elébb Corsica szigetét az ajándékba foglalták, ugy később a pápának a szigetek fölötti fönségét, és például Irlandot pápai birtoknak lenni állították. 1105 ben ugyan már a római szerzetesek tagadni kezdik az adomány történelmi igazságát, mindamellett az egyházi jog tányképen veszi. Nevezetes hogy Hildebrand (VII. Gergely) soha ez adományra nem hivatkozik; mig ellenkezőleg IX. Gergely a pápaság merész ellenével, II.Fridrik császárral szemben Constantin adományát ugy tünteti fel, mint a mely által Róma insigniáival az imperiumot is a pápák gondjára bizta, ugy hogy a császárok méltóságukat csak a pápák kezéből nyerhetik. Végtére X. Innocenz legtovább megy és 1245 egyenesen kimondja: „Tévedés, hogy Constantin adott volna legelőször világi hatalmat a római széknek; sőt inkább Krisztus maga adta át Péternek és az ő utódinak mind a két hatalmat, a papit és királyit és mind a két birodalomnak, a földinek és mennyeinek kormánygyeplőit az ö kezeibe tette le. Constantin tehát csak nem tett egyebet mint, hogy a jogtalanul bitorolt hatalmat jogos tulajdonosának, az egyháznak visszaadta, kitől osztán az ismét visszakapta." A könyv 6-ik szakasza Liberius és Félix ellenpápáknak a monda által elferdített történetét deriti fel. Liberius mint a nicaei zsinat hatarozott híve az ariánus császári udvarral azáltal jött ellenkezésbe, hogy Atbanasiusnak Constantius által sürgetett kárhoztatásába beleegyezni és az ariánus püspökökkel egyházközösségbe lépni sehogysem akart. Ezért a császár számkiüzte és helyébe a pápai székbe Felixet ültette, ki az arianus püspökökkel az egyházközösséget fentartotta. Tapasztalván azonban a császár, hogy a nép oly idegenkedéssel viseltetik az uj főpap iránt, hogy annak templomát is kerüli, beleegyezett Liberius visszatérhetésébe, ugy hogy az egyházkormányzatban Felix-szeJ osztakozzék. Liberius visszatérése soká húzódott s ugylátszik, hogy annak megengedését a császár még egyéb föltételekhez kötötte; csakugyan visszatérte után Liberius nemcsak hogy Athanásiussal rögtön szakított, hanem nemsokára egy semiarianus hitvallást is irt alá. Azonban csakhamar sikerült neki Felixet és követőit kiszorítani és akkor Liberius magát újra összeszedvén, teljes határozottsággal fordult az Arianusok ellen s ily módon a jellemén esett foltot kitörölte. — Nevezetes, hogy a monda Liberius képét az utókornak a legrútabb színben állította elé, mig a fanaticus arianusoktól fölszentelt és csak világi hatalom által fentartatott esküszegő ellenpápát, Felixet szentképen tisztelte, sőt az II. Félix neve alatt a pápák közé is számíttatott, mig Liberius, mint eretnek és az igazhivők üldözője lett feltüntetve. Még B a r o n i u s is igy nyilatkozik Liberiusról: „ellenfelének Felixnek szerencséje iránti féltékenysége, és a hizelgések utáni vágyakodás, melyekkel elébb Rómában elhalmozták, voltak a Delilák, melyek e Sámsont bátorságától és erejétől megfosztották." — E történettel kapcsolatban az Eusebius presbyterről szóló legenda is tárgyaltatik, ki is a