Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-03-19 / 12. szám

tak, és a mit nem szűntek meg folyvást szenvedélyesen ostromolni. — Pál tehát sem általában a halottak, sem különösen Jézus feltámadásának hitéért nem lehetett törvényszék elé állitva; az előbbiért azért nem, mert akkor a synedriumnak maga ellen kellett volna Ítéletet hozni, az utóbbiért pedig azért nem, mert akkor a vád alól a zsidó keresztyének sem maradhattak volna ki. Azt egyébiránt nem állítom, hogy Pál ez utóbbiért egyáltalán nem volt vádolva, sőt hiszem, hogy az is egyike volt a vádpontoknak, de az mindenesetre csak mellékes és alárendelt kérdésül tekintetett. A fö-vádpontokat Pálnak a törvény elleni tanítása és a templomnak megszentségtelenitése képezték (21, 28). Jól ismerte az apostol e vádpontokat, s tudta azt, hogy ő különösen a törvénytőli apostasisáért van vádolva. Miért emliti ő mégis a feltámapás hitét egyedüli vádpontul, és épen a synedrium előtt, melynek minden tagja jól tudta az ellene sajátképeni vádakat ? Vagy azt mondjuk, hogy ő antinomismusát eltagadta ? Más véleménynyel legyünk az apostolnak igazságszeretete és jelleme iránt, s ezeknek rovására ne engedjük magunkat eltántorittatni. De ha mind azon nehézségektől elgondolunk is, a melyeket röviden érintettünk, mindamellett egy nagy akadályba ütközünk. Értem azon heves kitörést, melyet az apostolnak a feltámadás felől kimondott szavai a magas tanács tagjai közt előidéztek. A feltámadás kérdése a pharizáusok és sadduceusok között Eris-almává lesz, és a felett oly hevesen összeszóllalkoznak, hogy a miatt el kelle oszolniok. Hogyan '? Hát gondolható az józanul a synedristák felöl, a kik az életben oly gyakran állottak egymással érintkezésben, hogy egy vallásos kérdés felett, mely nem volt előttök újság, azonnal egymás hajába kapjanak — és pedig a synedriumban ? Hát arra való ez a hely, hogy annak tagjai ott vallásos kérdések felett civódjanak ? Hát ugy megfeledkezhetett egy tekintélyes törvényhatóság hivatalos teendéjéről, hogy egy régi tankülönbség felett vitázzanak és vitájokban annyira menjenek, hogy a miatt el kelljen oszolniok ? íme, minden oldalról olyan kérdések merülnek föl előttünk, melyekre adandó feleletünk az előadás történeti hűségét erősen veszélyeztetik. Az írástudók és pharizáusok azonban a feltámadás kérdése miatt előidézett szétoszlásuk előtt kijelentik, hogy a vádlottban semmi gonoszságot nem találtak (23, 9.). Hogyan is találtak volna, midőn az ellene emelt vádakat vizsgálat alá sem vették, a felemlített egyedüli vádpont pedig néki bűnül nem tulajdoníttathatott! Az apostolt a feltámadási hitért a magas tanács nem ítélhette el, mert ott a többséget azok képezték, a kik vele e hitben egyek voltak, az apostolnak ártatlanságát tehát ki kellett mondani. Ki is mondta azt, ha nem is az egész tanács, de legalább annak nagyobb része, a pharizáusok pártja. Es ha e párt csakugyan elismerte és kimondta az apostol ártatlanságát, mi az oka annak, hogy ötöd nappal később a főpap és a vének őt Félix tiszttartó előtt kemény vádakkal terhelik (24, 1), akkor, midőn a synedriumban a pharizáusok majoritásban levén, végzésük döntő lett, s ennél fogva annak érvényben kellett volna tartatni? Illik a magas tanácshoz azon eljárás, hogy hozott végzését önmaga rontsa meg? Nem akarom e tárgyat tovább fejtegetni, ennyiből is világos fogalmat szerezhetünk magunknak a tények állásáról, s meggyőződhetünk, hogy irónk itt nem történeti dolgokat beszél el. Nem állítom azonban azt, hogy Pálnak a synedrium előtti kihallgattatása teljességgel nélkülözi a történeti alapot, csak azt mondom, hogy ugy, a mint a Csel. könyvében leíratik, az nem történhetett meg. Ne csudálkozzunk azonban azon, hogy irónk a históriai igazságtól annyira eltérőleg beszél, mert ő csak consequens akar magával lenni, és nem is jön magával ellenmondásba „ mert mindazon egyes vonások, melyeknek lehetetlensé_ét' kimutattuk, a Csel. könyve rajzának keretébe szépen beillenek és egymás mellett a legszebb harmóniában megférnek. Könyvünk után elmondhatta magáról az apostol, hogy ő pharizáus, miután ő nála egyik pharizáus sem tarthatta a törvényt nagyobb tiszteletbon ; azt is elmondhatta továbbá, hogy ő csak a feltámadás hitéért vádoltatik, mert a Csel. könyve szerint az rágalom, hogy ö a zsidókat a törvénytőli elszakadásra csábította; végre könyvünk után az is igen érthető, hogy a főtanácsban a pharizáusok az ő ügyét a sadduceusok ellenében védelmezték, miután ő egyedül a feltámadás hitéért levén vádolva, e pontban egyszersmind magok a pharizáusok is meg voltak támadva. Mindezek egy és ugyanazon képnek szépen egymás mellé illő vonásai; de az a baj, hogy a kép a valóságnak távolról sem felel meg. Ha azonban a valóságnak nem, megfelel az más valaminek, t. i. az író céljának, s könnyen felismerhetjük a tendentiát, mely annak rajzolásánál szemei előtt lebeget. Minden egyes vonásból kiviláglik ugyanis irónknák azon szándéka, hogy egyfelől Pálnak a zsidósághozi valódi viszonyát elleplezze, és a zsidóknak iránta táplált előítéletét eloszlassa ; másfelöl pedig, hogy mindazon oldalokat kiemelje, melyek közte és a zsidóság között még érintkezési pontokul szolgálhatnak. Ez természetesen apologetikai cél. Az apostolnak a synedrium előtti kihallgattatását illető rövid és nevezetes leirás után, a zsidóknak az ő élete ellen szőtt conspiratiojáról tétetik említés, kik közül mintegy negyvenen megesküdtek, hogy sem esznek, sem isznak addig, mignem megölik Pált. — Az apostol életét fenyegető veszély elkerülése végett azért, s római hadnagy Lysias, őt fényes kiséret mellett Cásáreába szállíttatja, hogy az ő sorsa felett a tiszttartó határozzon. Lysias Pál ügyében Felixhez levelet is ir (23, 11 — 35). — A leirás bir a történeti valószínűség jellemével, de azért néhány gyanús pont nem kerülheti el figyelmünket. Gyanús t. i. az, hogy irónk az itt leirt apróságokban történeti tényeket beszél el, mert nem birjuk érteni, hogy ö, a ki az eseményektől távol állott, miként jutott azon apróságok ismeretének birtokába; gyanút ébreszt továbbá Lysiás levelének hitelessége is, hacsak azt nem mondjuk,