Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-03-05 / 10. szám

masztásának elbeszélésével elérni? Egy szóval megle­het mondani: Pétert akarja vele parallelizálni, Amint Péter Tábithának feltámasztásával megmutatta ebbeli csudatevésének erejét (9, 36 — 41), épen azt kellett tenni Pálnak ia, a minthogy ő is visszaadta az emeletről lee­sett és meghalt ifjúnak az életét. Az iró apologetikai célját szükségtelen tovább bizonyítgatni. Más térre vezet bennünket az a kérdés: vájjon a halottnak feltámasztása általában lehető-e ? Mindenki, a kinek józan és egészséges fogalmai vannak, be fogja látni, hogy az teljesen absurdum. Nem nagy munkába kerül a halott-feltámasztás lehetetlenségét kimutatni. Miben áll ugyanis a halál ? A lélek és a test különböző organumai közt létezett összeköttetésnek megszűnésében, mely alkalommal a lélek — a közönséges nyelvszokást használva — a testet elhagyja, a szervek pedig működé­sűkben megakadnak, megmerevednek, felbomlásnak in­dulnak, szóval a további szolgálatra alkalmatlanokká válnak. Es mi által lehetne a léleknek a test szerveivel való isméti összeköttetését eszközölni, más szóTal a ha­lottba uj életet önteni, vagy azt feltámasztani'? az által ha először a testből kiköltözött lélek abba újra visszaho­zatnék, vagy ha az már kiszolgálta magát, helyébe uj lélek teremtetnék; másodszor pedig az által, ha az el­halt és működésre alkalmatlanná vált orgánumok szol­gálatra képesekké tétetnének, vagy ha azok a munkás­ságra nem volnának többé alkalmasok, helyök uj szer­vek által pótoltatnék. Ez volna a halott-feltámasztásnak folyamata; de mind addig, mig ezen processus nem esz­közöltetik, a halott-feltámasztás általában mesebeszéd marad. És vájjon lehetséges-e ez a processus ? az csak a természet rendes okszerű és törvényes folyásának teljes felforgatásával, más szavakkal: csudálatos módon, egyik csudának a másikra halmozásával volna eszközölhető. Mivel pedig a csudákból egy is sok, és még egyet sem engedhetünk meg, annál kevésbé csudákat, csudáknak láncolatát. A csudák lehetőségének tagadásával egy­szersmind a halott-feltámasztásnak lehetőségét is általá­ban meg kell tagadnunk. Bosznai Sándor. (Folyt, köv.) NÉHÁNY ÉSZREVÉTEL MOCKOVCSAK ŰR CIKKE FÖLÖTT. A „Prot. Egyh. és Isk. Lap" folyó évi 5, 6 és 7 ik számában jelent meg egy cikksorozat e cim alatt: „Mely hitvallási könyvek érvényesek és szabályozók a magyar­honi ág. hitv. ev. egyházban." Az ebben foglalt észre­vételekről óhajtók néhány sorban elmélkedni, s ez mint az idézett cikk végszavaiból kitetszik, magának cikkíró­nak sincs ellenére. Nem célom jelen soraimmal vitázni ; azon kérdés megfejtését is mellőzöm, hogy vájjon a concordisták vagy az anticoncordisták tévedtek-e ? E tárgynak tisz­tázását elődeinknek köszönhetjük, minek oly tárgy vita­tásához fogni, mely évek hosszú során át tartott keserű vitatkozások által hozatott tisztába, minek különösen most, midőn vannak ennél fontosabb teendőink is, me­lyekhez képest a liber concordiae ügye páraként ele­nyészik. Feladatunknak legkevesbé sem felelünk meg, ha a cikkírót követjük, s ha azon eszközökkel működünk, me­lyekkel ő él, s melyekből nyilván látni, hogy hova gra­vitál. Ha az Eris almáját könnyelműen oda dobjuk, s mielőtt a küzdtérre lépünk számot nem vetünk ma­gunkkal, félő, hogy azon szent ügynek, melyért harcolni akarunk, inkább kárára, mint hasznára leszünk; vi­gyázzunk Pál apostol intésére 1 Kor. 9, 26. Hagyjuk a concordistákat és anticoncordistákat békességben, hadd nyugodjanak kiérdemelt borostyá­naikon ; mi pedig ügyeljünk a kor kívánalmaira, s néz­zünk az óramutatóra; mert sok a teendő, nagy az aratás, de kevés az arató! Ne vesztegessük időnket és tehetsé­günket, ne szolgáltassunk alkalmat a civódásra, hogy ne szidalmaztassék a mi szolgálatunk. Ezen általános észre­vételek után térjünk tárgyunkra. Cikkiró eljárási modora ellen tiltakoznunk kell ; mivel túlheves indulat által elragadtatván az illő hatá­ron nagyon is túl ment. Ha valaki ugy akar Ítéletet mondani, mint azt cikkiró tette, talán mégis jó volna, ha egy kissé körültekintene, s megnézné : vájjon kikkel van dolga; és kívánatos volna, hogy gondolkoznék azon is, hogy nem állitott-e valamit, a mire szükség esetén kime­rítő feleletet nem adhatna anélkül, hogy magával ellen­kezésbe ne jőne ? Ha jól fogtam fel cikkiró nézetét: ő nem elégszik meg theoreticus theologíai életünk jelen kifejtésével és azon eredményekkel, melyeket emez a gyakorlati életben mutat. Nemcsak az illendőség, de talán a jog határain is túlhaladó modor­ban támadja meg azon férfiakat, kik hazánkban a pro­testantismus jelen vívmányait képviselik. Jól tudom én azt, hogy ezen tiszteletreméltó férfiak, kik becsültetés és közszeretet között őszültek meg, s kik közül néhányat magam is ismerek, ismerem theologiai nézetüket, mon­dom, jól tudom én azt, hogy ezek épen nem szorultak arra, hogy mellettük ügyvédkedjem; de az igazságnak tar­tozom vele, hogy kijelentsem, miszerint szörnyű illetlen dolog ilyen embereket minden ok nélkül a világ elé pe­lengérre állítani és anathemát kiáltani rájok; ez Heng­stenberg modora, melyet azonban mi nem akarunk kö­vetni. Legjellemzőbb szerzőnek ezen nyilatkozata: „Fáj­dalom ez az erős confessionalis tudat már most csak gyéren található népünkben; ezért egykor felelni fog­nak a rátionalista lelkészek." Ez nemcsak sok tekintet­ben alaptalan, hanem jogtalan sértegetés ; az ilyféle ki­törésekkel es feljajdulásokkal a bajon keveset segítünk. Hogy népünkben a hitteljes láng, ama tüz, mely helyé­ből hegyeket is képes kimozditni, kialudt, annak nem a ratíonalistaféle lelkészek és tanárok az okai; egészen

Next

/
Oldalképek
Tartalom