Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-02-12 / 7. szám

Menjünk rendre ! Önnek satellesei, nem tudom mi oknál fogva engem Peleskei notariusnak kereszteltek. — Tudva van, hogy ama tőről vágott magyar jegyző, „more patrio" az az lóháton tette meg az utat Peleskéről — Pestig. —• Én utazásom alatt, mig Európa szebb részét észlelve kutatva s meghallgatva a nemzetek szív ütéseit — beutaztam, ha „lóháton utaztam" volna, az utamat önnek egyik vagy másik planétája nélkül nem tehettem volna. — A mi akkor elmaradott megteszem most, felülök „Th.szky et comp" idétlen gondolatjaira*) s végig megyek a „Religio" emiitett számain. A protestantismus felé rugdaló tollát fennen ,,vasfoguknak állítja. — Fogas tollat soha nem láttam ; de ha lenne is olyan; az~ö irtollában olyanra nem ismertem. — Nem is vas lehet az a toll, nem is fogas, hanem egy zsika libának leeresztett szárnyából hullott ki, s már tollseprő minőségben is működött. Utazásom ismertetéséért nem szólok, ott nincs cáfolat, csak annyi van mondva, hogy mindenütt protestáns szemekkel láttam a viszonyokat. O azon pragmaticai igazságokért haragszik, melyeket, az ő bosszúságára Klio az egyháztörténelem lapjain irva hagyott, és az urnák lelke megőrzött. — Én magam is röstellem, hogy első ifjúságomtól a világ- és egyház történelmet tüzetesen tanulmányozva, annyi a catholicismus híveinek nem tetsző történelmi tény jutott eszembe. — Én rajongó nem vagyok, egyik vallást a másik fölibe tolni nem akartam, tanszékemből és az életben mindenütt a „türelmet" hirdetem szóval, tettel; őszintén megmondom mindenkinek botlásait, s megadom mindenkinek a magáét, s megvagyok győződve, hogy alapban mindenik vallás igaz; a részleteket cifrákat a gyenge emberi ész, az érdekek és az idő rakosgatta reájok, s hogy a mi rájok piperéül rakatott, az idő szép csendesen lemetszi. — Rég megmondotta Curtius Rufus „de gestis rebus Alexandri magni." mikép: „Nihil potest esse diuturnum cuinon ratio subes t." Megmondta a római classicus mikép : „O pinionum commenta delent dies, naturae iudicia confirmant." Miket uti jegyzeteimben megírtam, azok nemcsak hitfeleimnek tetszettek, hanem örömmel olvasta és olvasa minden történelem- és tudománybarát, s több lap hozott belőle mutatványt; — hogy Th . . . szkynak nem tetszik: én arról nem tehetek! — Miért nem lett Kálvinista ! Mint nem írónak, hanem mint férjnek volna ugyan egy kérdésem: hogy merészeli az én 5 év előtt nőtlen koromban, a zárdai nevelésről kimondott véleményemet, mostani családi viszonyaimra alkalmazni, s azt mondani: azért haragszom a zárdákra mert nőm a szatmári prot. *) Bár azok igen rokkant Pegazusok ! Z. nőnövelde vezetője ? Ezért személyesen szeretnék számolni. Hanem önhöz másik emberke ott a palást alatt, ki egyházamat szennyes ajakkal „semminek" merte nevezni, s megbántani azt, kinek müvemet ajánlottam s kinek, ha munkám rosz lenne is azt tulajdonitaní nem szabad, önnel másképen akarok beszélni! On borzasztó (talán : borzastót) tudóst akar játszani, midőn kátém két utolsó lapját nyomorék kezébe vette. — Nem hagyott békét azon becsületes szenteknek kiknek nézetei poros könyvszekrények fenekén hallgatnak, mint hallgatnak iróik a sírok vagy sarkophagok néma ölében, hanem velők — nem egész kátémat, mert annak szellemét felfogni ön képtelen, csak két utolsó lapját cáfolgatja. — Vallási vitába ereszkednem önnel már csak azért is nehéz, mert ön engem soha meg nem ért, ön még nincs oda emelkedve, hogy meg lenne győződve, mikép a szilárd hit és a felvilágosultság testvérek; én pedig az olyan kath. országokban, hol ily felkiáltásokat hallhatni: „szent kabát imádkozzál érettünk" és hol a nem böjtölőnek a fogát kiveszik, a külső szertartásokban még nem látok benső vallásosságot; rég elmállott dolgokat sem akarok újra gyúrni, oly tárgyakat, melyek felett a sana ratio és a kor szelleme rég elénekelte a „r c q u i e s -cant in pace" síri dalt, feleleveníteni irtózom (bár önnek igen viszket az ujja az ilyen perek novisálására) mert int a XlX-ik század szelleme, itt már az emberi tekintélyek lejártak, itt már egyik vagy másik elrohadt emberre nem hivatkozhatunk, — ma már az „áüroge^a" — ideje lejárt, most már „natura sua judicia confirmat" de mégis minthogy ön a héber, protestáns és más írókra azért haragszik, mert azok érdemeit a pesti lapok is elismerik, s ezen alárendeltsége fölötti indignatiojában azok munkáit, ha megégetni tehetlen, legalább rúgni, vágni, kaparni óhajtja, — önt, ki ily furibundus állapotában igénytelen kátémat — (magát tudósnak árulgatva) rohanja meg, képzelt magasságából jónak látom leszállítani. Legyen meggyőződve, hogy midőn a kath. egyház nagyravágyásáért, büszkeségéért háromszázadon át lakolt, nem célom a mult borzasztó hibáiért a jelent vádolni ; de midőn ön egyházamat „semmid nek mondotta, kénytelen vagyok a viszonyokat ugy vázolni a mint van, hogy ön és satellesei megtanulják, hogy a protestantismus „nagy valami!" Ne vádoltassam felekezetességgel; önt legelőbb i» kath. tekintélyekhez utasítom, minők: L'e nfant, de Kaverne, Jurieu, Bella r min, Heer e n s mások megtanítják önt, hogy: mi a protestantismus ? S t. Martin önnek hitfele, ugylátszik jól ismeri önöket: „D as Christenthum hat nur der Sünde den Krieg angekündigt: Der Catholicism hat Krieg unter Menschen erreg t."