Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1865 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1865-01-01 / 1. szám

Nyolcadik évfolyam. 1. Pest, jan. 1. 1865. PROTESTÁNS EGYHÁZI LAP SZERKESZTŐ- ES KXADG-hivatal: Alipót és szerb-utca szögletén földszint. ELŐFIZETÉSI BIJ : Helyben házhozhordással és Vidékre postai küldéssel félévre 4 frt., egész évre 8 írt. Előfizethetni minden cs. kir. postahivatalnál; helyben a kiadóhivatalban. XZRDETESEK DIJA : 4 hasábos petit sor többszöri beiktatásánál 5 ujkr., egyszeriért 7 ujkr. sorja. Bélyegdij külön 30 ujkr. EGY-KET ÚJÉVI GONDOLAT. Bezáródék ismét hátunk megett egy év ajtaja, s előttünk egy másiké tárult fel. Az év, mely oly aggasztó viszonyok, szomorú körülmények között köszöntött be, elbúcsúzott immár, átadva bennünket egy ujabbnak, melynek arca épen ugy, mint elődjéé komoly, zord, mosoly nélküli. Egy ily fordulópontja az életnek önkényt késztet, hogy egy pillanatra megállva széttekintsünk körülöttünk, hogy magunkkal s körülményeinkkel, — multunkkal s jövőnkkel számot vessünk; hogy kérdést tegyünk az iránt, hogy az emberiség, a nemzet, az egyház, melynek tagjai vagyunk, megfelelt-e rendeltetése céljának; 'de másrészt, hogy ugy ezekre, mint ezek egyes tagjaira reménylhetünk-e jobb időket. T. olvasóink között is nem egy lehet, ki ezen utolsó s első napjain az évnek ugy magári élete, mint hazája s egyháza sorsa felett elmer reng. Es mit lát, bárhova tekint? sem egyeseknél, sem a közéletben semmi örömet, vidorságot; de annál több bajt, nyomort, szenvedést, szerencsétlenséget, elégületlenséget. Az emberek húzzák szokott hétköznapi igájokat, a nélkül hogy valamely magasabb eszme, vagy tett iránt lelkesülnének. Egyedüli gondja ma az embereknek a mindennapi kenyér, vagy legfeljebb, hogy a felesleges falatot, a sok közül melyik szegénynek nyújtsa; egyedüli vigaszuk a panasz; egyedüli boldogságuk azon tudat, hogy e nyomor s leverő helyzet nem egyes kivételeteket sujt, de általános. Es ezen állapot nem mai vagy tegnapi. így megy ez már évek óta. Várunk, reménylünk, de a hét szűk évhez mindig ujabbak jönnek, a roszlioz mindig roszabbak. Sovárogva vágyódunk egy boldog Kánaánba, és im százezerek elhullottak már közülünk a nélkül, hogy a reményit jobbat csak meg is láthatták volna. S nem fogy-e el végre türelmünk? Ha reményeinket újra és újra csak meghiusulni látjuk; ha várakozásunkra mindig és mindig gonoszabb idők következnek , fájdalom-sóhajainkra csak vészjósló viszhangot nyerünk? — Quousque tandem? kiáltunk fel a sorshoz. Csak azért van-e e nemzedék teremtve, hogy mindenütt, hova tekint bajt nyomort szemléljen, s érezzen, örömöt pedig sehol. Legtöbbeknél körülbelöl ily gondolatok, ily érzelmek támadnak, ha akár mint családtag, akár mint az egyháznak s hazának fia tekint szét. Azokat a kedélyes, derült hangulatu újéveket, melyekre tán gyermekkorodból oly édesen emlékezel vissza, hasztalan keresed, elmultak azok visszahozhatlanul. Es mégis talán nagyon is sötét a kép, mjelyet festénk. s melyet leikökbe igen sokan festenek. Forduljunk más oldalra, és tán a kép világosabb, s újévünk örvendetesebb leend. — Ismeretes azon hő sóvárgás, melylyel a zsidó nép messiását várta; valamint tudjuk, hogy végre midőn az elérkezett, a nép legszenvedélyesebb gyűlölettel fordult ellene, s keresztre feszité. Miért? mert ő egy testi, világi szabaditót várt; és jött, ki a szellem bilincseit tördelé szét. Mi is figyelmünket sokszor kiválólag csak e világ szerinti jókra fordítjuk, s ha ezek hiányoznak, már boldogtalanoknak érezzük magunkat; feledjük megvizsgálni, hogy az anyagiak helyet 1