Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-12-25 / 52. szám

a szívet még fájóbban összeszorítja, — mig az ellentállási erő teljesen megszakad s helyére hideg lemondás minden szerencséről — söt komor kétségbeesés lépend. — Ezek számára nincs vigasz, nincs gyógyszer. Oh vajha fellelnék a fásult kedélyek amaz egyedüli alapot, mely erőt ad a szenvedéseket elhordani! — Bizonyára egy ember sem szenvedett annyit, mint Jézus Krisztus, mert félreismerve legközelebb hozzátartozóitól, nem értve barátaitól, elárulva tanítványa által, megvetve s üldözve az uralkodó pártok által, — kitaszítva az emberi társadalomból mint legelvetemültebb gonosztevő mily borzasztó szenvedések ! És Jézus sohasem kisérlé meg azokat könnyedén venni sohasem vígasztala magát hamis vigaszszal. De mily isteni, állandó bátorsággal hordozta s tűrte azokat, — a legvégső lehelletig hüven odaadva magát az Atya akaratának. — És ez egyedül neki volt lehetséges, mert Ö teljesen bizott e mennyei Atya bölcseségében, csendes megadással veté magát alá a legsúlyosabb sorsnak is. A Jézus Krisztusnak ezen szent, isteni odaadása szolgáljon nekünk alapul a mi szenvedéseinkben is, s biztosok lehetünk, hogy m i győzzük le azokat, s nem pedig azok minket. Élni azonban még többet is jelenti Élni annyit is teszen, mint küzdeni. Bizonyos értelemben mondhatjuk hogy az élet folytonos küzdelem. Ez alól senki sem tesz kivételt! Mihelyt tettre kerül a dolog, azonnal s mindenütt nehézségekre, ellentállásokra bukkanunk, mert mindenha előttünk lebeg a még feloldatlan feladat. Az egyszerű családanya, szolgálva a nevelés feladatának küzd gyermekeinek érzékileg önző természetével; az iparos, a munka felosztás szolgálatában, küzd a durva anyaggal, melyet idomít; az államférfi a közjólét szolgálatában, küzd az előítéletekkel s értelmetlenséggel; az egyházi férfiú, Isten országa szolgálatában, küzd a leggonoszabb szenvedélyekkel , a vallásos pártgyülölet mozgalmaival. — Kik nem Krisztussal élnek, igen könnyen végeznek az életnek ezen elkerülhetlen küzdelmeivel is. Legyőzhetlennek tartják önmagokat, gyakran szükségtelenül megterhelik önmagukat súlyos munkákkal, küzdelemre szólítják elleneiket élet feladatuknak — különben is szembetűnő nehézségeit még inkább összebonyolitják — mig végre örvénybe jutnak, s a kezdetben oly annyira rugékony bátorság alá sülyed. Ekkor aztán harcfáradtan eldobják az imént még oly büszkén forgatott fegyvert s megfutnak a csatatérről. — Oh vajha minden ily bátorságát vesztett harcos annak keresztje alá menekülne, ki egyedül hatalmas, szilárd alapot biztosítani számunkra, melyen az élet viszonytagságait legyőzhetjük! — a Jézus Krisztusnak! — 0 is küzdött, mint soha egy ember is ! Az első kísértés harcától ama heves lélekküzdelemig a Gethsemane kertben, s ama felkiáltásokig melyeknek a halál aggodalmai adának hangot a kereszten mily küzdelem, mily nehéz harc! S ö nem vette azt könnyen „söt az ö testének napjaiban nagy kiáltással és könnyhullatások kai való könyörgéseket és imádkozásokat vittannakelibe, ki megszabadíthatja vala ötet" (Zsid. 5: 7.) de mégis tartotta fegyverét erősen, az utolsó lehelletig, s azért mint győztes esett el, megkoronázva az igazság koronájával, — mint meg vala jövendölve: „hogyha tusakodik is valaki, nem koronáztatik meg különben, hanem ha igazán tusakodik" (2 Tim. 2. 5.) Jézus Kr. megtehette azt, mert mindvégiglen erősen bizott mennyei atyja igazságában „ez isteni bizalma által mutatá Jézus az ö türelmesség ét mindenek példájára, kik ö benne hisznek az örökéletre (1- Tim- 1:16.) — Ezen istenbeni bizalom legyen a mi alapunk is vele együtt, s ugy biztosítva a győzelem a leghevesebb életküzdelmekben is. Végre élni jelent még — remélni is. Mi volna életük a remény nyájas sugarai nélkül ? Sötét éjszaka. S ki van közöttünk, ki még sohasem remélt? Hiszen különösen az ifjúság a remények kora! Ekkor még vidám, hajnali pirban lebeg a jövő előttünk s virágokkal díszíti utainkat. Ez a szép álmok kora, de egyszersmind — mi Öregebbek mindnyájan tapasztaltuk — a sokféle csalódások, kiábrándulások s nem kevésbé balga— meghiúsult igények kora is. Es ha az ég elkomorul s a virágok hervadnak, ha az élet csupasz, zord valóságát leleplezi, ha reményeink cifra vára romba dől: akkor aztán remélni tudni, mi kezdetben oly könnyű volt, mindig nehezebb leszen; sokan könnyes szemekkel, reménytelenül állanak meg a sötétbe burkolt jövő homályos rejtélye előtt. Szegény szív, ha reményed utolsó csillaga is alá hull, ha nem maradt egyebed, mint hosszú évek csalódásinak kinzó tudata! — emeld fel magadat, végy ismét szilárd életalapot, Jézus Krisztusban megtalálod azt! 0 sohasem játszott a reményekkel; a csalódások öt is megkísérték; trónusra akarta emelni a tömeg, népvezéri s hősi méltósággal díszíteni, még utolsó szenvedése előestéjen is hozsannát kiáltának neki, űtját pálma ágakkal hinték s szőnyegekkel teríték le: de ö minden ily reményeket a legkomolyabban utasított vissza. A mennyei atyában volt reményte, az ö könyörületes szeretetének kinyilvánításában ily reményben jós tekintettel látá az alásülyedt főpapok s Írástudók mielőbbi pusztulását és az ö birodalmának dicső felnövekvését. Erősen remélett az örökélet mulhatlan javaiban, a boldog isteni békében, mely benne az isteni szeretet közösségéből felfakadt. — Jézus Kr. ezen békéjére alapítsuk hát mi is éltünk reményeit* hogy az ö világossága az éj sötétében is világoljon nekünk. Igy lesz nekünk Jézus Kr. egyedüli hit és él etalap un k, egyedüli vigaszunkéletünkben s törekvéseinkben. Benne lesz hitünk szilárd és teljes igazságban, bölcseségben, jóságban s az örök és élő Isten szeretetében; csak benne s általa tanuljuk meg ama művészetet, hogyan kell élvezni, szenvedni,, küzdeni, remélni, azaz: Isten — s emberekhez méltóan élni tudni. Ezért nincs a földön ránk nézve nagyobb, mint ö, s mi elismerjük, tiszteljük benne az örök Isten egyszülött fiát, a mennyei atyának legtökéletesebb önkijelentését az emberiségben, az ö gyülekezetének, dicső fejét, megváltónkat s boldogítónkat. Igy leszünk mi az övéi s ő a miénk. Ha mások másként képzelik Krisztushozi viszonyukat, s ha — hitük szerint — méltóbban,