Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-11-20 / 47. szám

libri — igy szól Gerb. — ecclesiae vet. judaicae et christianae primitivae testimonio destituuntur, illi non sunl eanonici. A miért is kell egy secundus ordonak lenni, a melybe oly bibliai könyvek sorozandók, dr quorurn auctoribus a quibusdam aliquando fűit dubitatum. Máskép fejlődött ez ügy a ref. egyházban. Zwingli ugyan a berni 1528-ban tartott vitatkozásban, midőn katholicus részről ellene a apokalypsisböl idéznek, e könyvet, mint a kánonba nem tartozót visszautasítja és ö szintúgy mint Oekola mpadius, határozottan vitatják, hogy a mely könyvek a régi egyházban közönségesen elfogadva nem voltak, kötelező erővel hit dolgában nem birnak; azonban ez a reformált egyház későbbi Ítéletére és határozatára be nem folyt, és a confessiok mig egyfelől az ó-szövetségi apokryph könyveket a kánonból egyenesen kitudják, az uj szövetségi könyvekre nézve az u. n. antilegomenákat a homologumenákkal tökélétesen egy sorba teszik, s ebben a k< söbbi luth. theologusok is követték, ugy hogy a 17-ik században a luth. egyház kebelében sincs többé szó antilegornenákról. Általában uralkodóvá kezd lenni a nézet, melyet P h ot i u s n á 1 (Biblioth. cod. 254) találhatni először; hogy t. i. János apostol lett volna az uj szövetségi kanon tulajdonképi szerkesztője, ki azt a Jelenések könyvével rekesztette be. A római kath. egyh. a tridenti zsinaton a kánon kérdését is bezártnak nyilatkoztatja ; visszatérve a karthagoi zsinat határozataira, a kanonicitást az egyházi szokástól teszi függővé, és az értelemben átkot mond minden emberre, ki a Vulgatába foglalt összes könyveket azon alakban s terjedelemben szentekül el nem ismerné. Concil. trident. Sess. IV (Apr. 8-án 1546): „SS. synodus . . . omnes libros tam V. quam N. T. ...nec non traditiones ipsas...vel a Christo vei a Sp. S. dictatos et continua successione in ecclesia cath. conservatos pari pietatis aííectu ac reverentia suscipit et veneratur." Következik a Vulgata közönséges kiadásiban található könyvek jegyzéke, melyet e szavakkal rekeszt be: „Si quis autem libros ipsos integros cum omriibus suis partibus, prout in eccl. legi consueverunt etinveteri vulgata latina editione habentur pro sacris et canonicis non susceperit et traditiones praedictas sciens et prudens contemserit, anathema sit." A róm. kath. egyházban most a kérdés minden további feszegetésének egyszerre be lett vágva az útja; Róma locuta est, ezentúl másnak szava nincs. De ha ujabb időben kath. theologusok azzal vannak különösen nagyra, hogy a biblia mellett a hagyomány tekintélyének kiemelése által az Írások valódisága is biztos alapot nyert, mert — azt mondják — honnan tudod, hogy »• biblia Ifeten igéje, ha csak nem az egyházi hagyományból ? — akkor itt ismét a szó többértelműsége miatt nem értjük vagy nem akarjuk érteni egymást. A tudomány igen jól tudja, mivel tartozik a hagyománynak és eszébe sem jut annak értékét a történelem terén kétségbe vonni. Láttuk az uj szövetségi kanon első keletkezésének történelmében, Hogy a Krisztus tudőínánya eleintén nem irolt betű, hanem a hívek közt élő szóbeli hagyomány útján terjedt. Az üdvözítő szelleme, mely első követőit lelkesité és őket minden igazságban elvezelé, jó messze elhatott tér és időben és cselekvé, hogy a vallásra tartozókbrn szavuk életadó legyen. De láttuk ugyanott, hogy épen e szellemtől raló elfajulás szülte a szükséget, hogy az élöszóbeli tudományt irásba foglalják, hogy igy minden ingadozások ellen biztosítsák. E szerint nemcsak, hogy a tudomány történelmi értékét elismerjük, de sőt az uj szövetség nagy részének forrásául ismerjük el (traditio historica). De midőn a róm. kath. egyház a 19-jk században uj hitcikket alkot, s ezt a traditio alapján teszi, akkkor látni való, hogy a róm. egyházban a traditio szó nagy átalakuláson ment keresztül, és hogy egészen más fogalmat kötnek avval ma össze, mint a milyennel eredetileg bírt (traditio constitutiva). *) Ha találkoznak r. kath. theologusok, kik a hagyomány dogmaalkotó érvényét tagadják, kereken mondhatni, hogy azok az egyház értelmétől elternek; avagy lehet-e az egyház tényleges történetére tekintve a hires Bossuet-tel állítani, hogy „az egyház semmi ujat nem talál fel a tanban csak az isteni kijelentést követi és magyarázza." (L eglise n'invente rien de nouveau dans la doctrine ; elle ne fait que suivre et declarer la'révelation divine, 1. Exposition de la doctrine de l'eglise catholique surles matiéres de controverse 167Í) vagy tovább: „az egyház minden lehetőt megtett, hogy magát megkösse, és hogy magától minden eszközt megvonjon ajitásra" L'eglise a fait tout ce qu'elle a pu pour se lier elle mérne et pour s óter tous les moyens d innover) ? Csak a felekezeteknek általa célba vett összebékitése szempontjából Írhatta Bossuet az idézetteket és megbocsátható a tényleges igazságtól való nyilvános eltérése. Külömben nem itt a helye e nagy nyomatékú válpontot tovább fejtegetni, annyi bizonyos, hogy a tridenti zsinat fentebb idézett határozata a vallásigazságok kútfejéül a biblián kivül a hagyományt is kitűzi, **) biblia alatt pedig külömbség nélkül i *) 1. A biblia. Tholuck A. után Ballagi Mór 1. 4. **) Legtöbb világosságot vet a kérdésre azon tárgyalások története, melyek e!

határozatot szülték s melyek is S a r p i szerint (Hist. conc. trid. II. 1, 7) következők voltak: 1542-ik évi Febr. 22-én a zsinat legatusai a keresztyén hitigazságok forrásainak vitás kérdését terjesztették cíő. A tanácskozás alá veendő tételek Luther irataiból szedekek. Az egyik idevonatkozó tétel igy hangzott: ,,A keresztyén hitnek az üdvösséghez szükséges egész tudománya a szent írásokba találtatik foglalva, és merő emberi költemény, hogy a nem irott traditio, mintha Krisztus és az apostolok által az egyháznak hagyományozva a püspökök szakadatlan sorában hozzánk eljutott és a szent Írással egyenlő becsben tartandó volna, sőt igazi szentségtörés a traditio tekintélyét a szent irás tekintélyével egy sorba tenni." E tétel megcáfolására nagy szorgalommal gyűjtettek Irenaeus, Tertullian, Cyprian, Augustinus s más egyházi atyák irataiból azt bizonyító adatok, hogy a keresztyénség nem csupán Írásbeli, hanem szóbeli hagyományon is alapszik. Az ülésekben e tárgy felett