Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-10-30 / 44. szám

megye bizalma alkalmat nyújt nekem arra, hogy teljesítsem én is, a mivel tartozom. A magyar protestáns vallásbeli kötelességének tartja azt, hogy egyháza külső ügyeiben eljárjon — mert tudja, hogy ha külső szervezett kötelékei megtágulnák, enged maga a vallásos buzgóság is, s hanyatlásnak indúl ama komoly férfias és szabadságot lehelő prot. szellem, mely az emberiségnek s hazánknak, egyik leghatalmasabb szellemi emeltyűje volt mindenkoron Hogy vallásához és felekezete ügyeihez hiven ragaszkodik minden protestáns: igen természetes; — mert minden, a mi tiszteletre gerjesztette zsenge korában, eltörölhetlen nyomokat hagy az ember kedélyében. De fölismerve a protestantismus szellemét, s látva egyházi szerkezete működését, lehetlen, hogy bár ki is megvonja attól elismerését és tiszteletét. Két fővonása tűnik fel annak különösen — u. m. az erkölcsi erőnek benne uralkodó nagy hatalma, és a szabadság szeretete. Ha meggondolja az ember, miként tartja fel magát e nagy kiterjedésű szerkezet, a nélkül, hogy szokott anyagi kényszerítő és fegyelmi eszközök állanának rendelkezésére, lehetetlen bámulatra nem ragadtatni.De még inkább, ha meggondolja, hogy ott is hol hatalmában állana rendelkezésére álló anyagi eszközökköz folyamodni, gondosan kerüli azoknak használatát — valódi calamitásnak tekinti, ha a szükség elkerülhetlenné teszi, más idegen hatósághoz folyamodnia. És még oly eszközöket is nélkülöz, melyek nem szorosan kényszeritök ugyan de élénkén hatván a résznek érzékeire és képzelődő tehetségére, nyűgben tartják annak szellemét, s könnyebbé teszik a fegyelem fentartását. A prot. egyház nem vakit fénye csillogása által; mysticus és pompás szertartások nem kábitják el nálunk a nép érzékeit, nem csigázzák fel képzelő tehetségét. Nálunk nem szokás leborulni egyházi személyek előtt, kik több mint közönséges halandó természetet negélyzenek — s egyszersmind dús és magas állást foglalnak el- És még is, mind ezeknek hijánya mellett, mondhatni példás rend és fegyelem uralkodik keblében, épen úgy szellemi, mint anyagi tekintetben. S mik azon eszközök, melyek által ezen rend és fegyelem fentartatik? Legelőször is vallásos buzgóság, hü ragaszkodás az ősök emléke s a leélt szenvedésteljes idők hagyományához; önbecsülés, tisztelet azon férfiak iránt, kik az ügyek élén álltanak ; szives elismerése az érdemeken alapúié tekintélynek. Ezek a prot. szerkezetnek fegyelmi eszközei; ezek tisztán erkölcsi rugók — s hol az erkölcsi rugóknak ily nagy hatalmuk van, ott magasan kell állania magának az erkölcsi érettségnek is. Ily jelenség igen vigasztaló és lélekemelő ! kivált oly korban, midőn az anyagiságot s az anyagi érdekek cultusát halljuk prédikáltatni mindenfelé. Ily jelenség lehellen, hogy önként elő ne idézze az elismerést és tiszteletet. Másik, mi feltűnő a prot. egyházi élet és szerkezetnél, s mi azt különösen és kiválóan jellemzi: a szabadság szelleme. Szabadon nyilatkozik itt a vélemény, érvényesítheti magát a gondolat; szabadon emelheti szavát minden panasz, minden neheztelés — anélkül, hogy elfojtassék a keblekbeni keserűség, és minden dolgokban Önkormányzat létezik, annak legtisztább formáiban s a legszélesebb alapokon. Ez által maradt menten a protestantismus, első megállapodása után, minden nagyobb meghasonlásoktól és convulsióktól; ez által tartja fel egyházi életünk, minden belső élénksége mellett, azon egyöntetűséget és egyformaságot, mely neki mind magunk, mind az idegenek előtt, oly tiszteletteljes és inposant állást szerez. Ezen szabadság tartja fel köztünk azon sajátságos s a szó legnemesebb értelmében vett conservativ szellemet, mely felekezetünk-nek kiváló vonása. Ha valaki kitelkedik : fenn állhat e együtt szabadság és rend ? ám tekintsen e szerkezet belsejébe, s láthatja, hogy a nagy probléma — min annyi bölcsész tori fejét, s annyi modern államférfi kétkedik — meg van fejtve. De ezen szabad szellem, mely beléletünkre más irányban is mutatkozik, ily élénk szabadság szeretet nem rejtőzhetik el szük körben — hanem ki kell szükségképen sugároznia, mint a nap melege és világánrk. A prot. szellem kihatott nemzetünk politikai életébe is — s azon küzdelmek, melyeket eldödeink a vallás szabad gyakorlataért vívtanak, összeolvadtak az összes nemzet küzdelmeivel. Ezen küzdelmek eredményét az összes nemzet —közös vívmányai gyanánt tekinti, s azon törvények, melyek vallásunk szabad gyakorlatát biztosítják, az ország alkotmányának sark-kövei közt foglalnak helyet. Mi most is ugy tekinthetjük magunkat, s ugy tekint egész világ, mint e szellem előharcosainak egyenes ágon leszármazott utódait s örököseit. — És tudja mindenki, hogy mi, kik rendesen belszerkezetünknek családi ügyeivel elbibelödünk, mindenkor készen állunk arra is, hogy magasabb húrokat pengessünk — s minket ugy tekintenek, mint az alkotmányos szabadság hadseregének mindenkor számitható s megbízható tartalékát. Nem azért hozom itt fel mindezeket nt. egyházmegyei gyűlés! mintha nem tudnám, hogy itt mindenki jól ismeri és érzi becsét annak, mihez oly híven ragaszkodik — és mit oly buzgóan szolgák Csak azért említem fel, hogy láthassa a nt. egyházmegye, miszerint én is tudom és érzem a prot. szellemnek és egyházi szerkezetnek érdemét, s a reflexió bennem is megerősíti mind azt, mit a vallás tanai és szelleme, első eszmélő korunk óta, mindnyájunknak szívébe csepegtettek. Ily gondolkozással lépek én hivatalomnak gyakorlatába. De midőn érzem magamban a jóakaratot, szívem elszorul — ha meggondolom, mennyire készületlenül és gyakorlatlanul kell lépnem e hivatalos pályára!... Keserű érzés e sivár korszak fiának elgondolni: mennyire hátra van hivatalos képesség ós képzettség tekintetében — korábbi boldogabb idők fiaihoz lépett. . . . Bennem is egyet látnak a nt. egyházmégye tagjai, azon szerencsétlenek közül, kik oly korban növekedtek fel, midőn el volt zárva a politikai élet küzdhomoka, s kik férfikort értek — és nem érzik magukat a közéletben gyakorlottabbaknak, mint korábban az alig fölserdült ifjak — kik az anyatejjel szívták be, a nyilvános életre való képességet — s kikre önkény-