Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-08-14 / 33. szám

egyik tűzhelyét elpusztította! Mint a föld-sarki hosszú éjszaka, mely ott a nappalt követi; mint a rengeteg sötétség, melyet az évtizedekig fénylett világító toronynak ledőlése hagy maga után: olyan lőn a homály, mely ezen egyházat, fényének kialuvása után, egy egész századnál tovább tartotta. S mi gyászos emlékezetek csatlakoznak ismét az 1784-ik évhez, midőn a hívek buzgósága ez egvházat hamvaiból föléleszteni kezdette! A történet nemtoje elfordulva mutatja a képet, miként rombolta le akkor türelmetlen önkény az Isten nevének dicsőítésére építtetni szándékolt ideiglenes Fasátort, s miként hurcolta ki lakhelyéből durva hajdu-erőszak a szent tíízü prédikátort és családját, s miként tiltatott el az iskolában az irás és olvasás tanitása! Azóta pedig, mióta hasonló jeleneteknek a kor felvilágosultsága, és a vallásos egyenlőség elvei véget vetettek, mennyi belső bajjal, mennyi annyagi akadálylyal kellett küzdenie ez egyháznak! Hányszor hiába, és ismét hiába sóhajtoztak a jobb keblek, hogy legyen ennek „kőfalaiban csendesség és jó békesség!" Az nem lehet már, hogy ez egyháznak mindig csak a küzdés, és soha sem a siker, jusson osztályrészül. Reméljünk és tegyünk. S el kell jönnie a jobb kornak, melyben a megujult egyház, mint a ledőlt agg fának gyökeiről feltenyésző uj sarjadék, visszanyerendi ezreknek enyhet adó lomb-koronáját, s ezreknek tápot nyújtó gyümölcs-gazdagságát. Nem ke'l-e derűnek következnie összes hazai protestáns anyaszentegyházunkra is ? Hiszen ennek története nem egyéb, mint egy örök vértanúnak életirása. Hiszen ha a méltatlanul és nemesen türt szenvedések a szenvedőt mintegy megszentelik, ennek fejét már a szentségnek többszörös fénysugárai környezik. Azon időszaktól fogva, midőn az országos törvény szavai tűzhalált mondottak Luther követőire, végig a nápolyi gályák gyötrelmein s a vallás-háborúk vér-fürdőin, s le egészlen az ujabb korig, melynek az egyház önkormányzati jogait és függetlenségét ujabban kellett kivívnia, hányszor forgott veszélyben az egész anyaszentegyház élete ? De az éjben virasztottak a jobbak, s virasztottak mindenek fölött Isten szemei. Anyaszentegyházunk folyvást él, és virágzásában folytonosan halad. És habár megujulnak is még olykor a kisértés órái; habár a teljes virágzás évszaka még el nem érkezett is: bizonyára nem maradhat el a derültebb korszak, midőn az isteni gondviselés, a protestáns anyaszentegyház tiszta fényében, öndicsőségének ragyogását fogja nyilvánul óvá tenni. S okát e reménynek, alapját e hitnek, melylyel a protestantismus jövőjének elébe nézünk, magában a protestantismus lényegében, magukban a reformátió elemeiben lehet feltalálnunk. / Es valóban leghelyesebben tájékozhatjuk magunkat ez ünnepélyre nézve, s legbiztosabban adhatunk hangokat mostani érzelmeinknek, ha a reformátió és protestantismus főbb eredményeit és jelentőségét, protestáns vallásos gyülekezethez illó' őszinteséggel, röviden emlékezetünkbe idézzük. A legegyetemibb, legjótékonyabb átalakulás egy eredetű a mi keresztyéni idő-számlálásunkkal. A keresztyén vallás megsemmisité Hellász oraculumait, széttörte a római capitolium Isten-azobrait, és világ-ölelo óriássá növekedék. Egyfelől benne, a pogányság anyagiassága fölött, a művelődés és tökéletesedés elve ülte diadalát; másfelől általa, az egyesek és népek közötti testvéresülés és egyenlőség eszméje nyert szentesítést, s az emberiségi jogokra mintegy Isten-kéz ujjai nyomattak. S mégis, néhány század múlva már, a keresztyénség nagyszerű folyama, mesterkélt akadályok által, sajátlagos medréből kiszorittatott, és attól különböző folyást vett. A vallás, égi eredetének dacára, földies eszközzé aljasittatott, s politikai célokra zsákmányoltatott ki. Tudatlanság és vakhit éje nehezült a világra, s az éjben a visszaélések és vétkek szörnyei emelkedtek föl. • Nemzetek és fejedelmek egyesültek végre a kívánatban, hogy az egyháznak fejében és tagjaiban egyaránt javításra van szüksége. És létre jött a második egyetemes átalakulás, melyet a történelem „reformátió" neve alatt jegyzett föl. A ki tehát a reformátió szükséges voltán kételkedik: az a világ-történettel száll perbe. A ki pedig azt hiszi, hogy a reformátió csak egyesek műve, és igy eredetében elnyomható vala: az az emberi szellemet tagadja meg, s nem ismeri az eszmék fejlődési törvényeit.