Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-07-10 / 28. szám

ban az emberi ész megsértését, s az álhitnek a józan ész fölötti diadalát látják. Megjegyzendő, hogy a hitvallási iratok job­bára az ember teremtését érdeklő' mysteriumok­kal telvék, mig a vallás nagy titkát egészen el­mellőzik. Van egy nagy mysteriuma a vallás­nak : a szabad akarat és erkölcsi szabadság tana. Mikép lehet ezt megegyeztetni Isten előretudásá­val s az ember függésével ? Ez az a kérdés, mely miatt a legnagyobb gondolkozók is zavarba jöt­tek. Meglehet, onnan eredett a homályosság, hogy mi az előtudás oly nemét ruházzuk Istenre, minőre szert tesz az ember, a dolgok okszerű összefüggésének ismerete által és hogy előre föl­tesszük, miszerint a legfőbb lény is oly viszony­ban áll az időhöz, mint az ember. — Remény­lendő, hogy e kérdésben a helyesebb belátás megmentendi az akarat szabadságát sok oly nehéz­ségtől, melyek arra nehezkednek. Az itt előálló nehézségek valóban nagyok, és igy méltán mond­hatjuk, hogy ez a szó szoros értelmében myste­rium. Nem lehet hát csudálkoznunk, hogy theo­logok, kik egyébiránt egy-két mysteriumot ké­szítettek és el is nyeltek, ezt legtöbbnyire eluta­sították maguktól és pedig elutasították oly okokból, melyek annyira megállhatok és erősek sem voltak, mint a saját koholmányaikra tett el­lenvetések. — A prot. világnak nagyrésze fölál­dozta az emberi szabad akaratot Isten előre­tudásának és mindenhatóságának, tehát való­sággal megásta sirját minden igazi vallásos­ságnak, minden kötelezettség és felelősségnek. Ez az embert géppé aljasitotta s lerontotta a közte és az állatok közt lévő válaszfalat. Ugylátszik, hogy e tekintetben a hitvallási ira­tokban valóságos balsors uralkodik. Mert mig a ker. vallásra oly titkokat tukmálnak, melyekre nézve oly ártatlan, mint az anyja méhében levő gyermek, addig a minden vallások igazi myste­riumát, emberi természetünk titkát föl sem vet­ték. E helyett szétrombolták az erkölcsi világ­rend alapját, elvévén az embertől egyetlen kin­csét, mely felelőssé teszi j Istennek parancsaira pedig rásütötték a kegyetlen zsarnok bélyegét. Minő egy tan ez! Vajha soha senkinek eszébe ne *) Talán ebben találhatjuk sokaknak a bibliától való ir­tózásának egyik okát! jutna, hogy bölcseségét isteni igazságképen erő­szakolja embertársai nyakára! RÉGISÉG A BODONHELYI *) ELPUSZTULT EV. EGYHÁZ TÖRTÉNETE. Magyarhoni prot. egyházunk szenvedései — küz­delmei között egy védpaizsot bir, melylyel felfogja a reá mért csapásokat: ez m u 11 j a. Mint az őskorban a ha­lálra üldözött, ha bemenekülhetett a templom kebelébe, annak küszöbén belül, annak oltára mellett bátorságban biztosítva érezte magát, az üldözés dühe megtörött az asylumok kapuinál; nekünk is van ily menhelyünk, hová a szenvedések nehéz óráiban, midőn tenni nem lehet, mi­dőn az egyenlőtlen fegyverrel vivott küzdelemben a szen­vedő népnek minden ereje a türelemben, könnyében és imádságában áll, van egy hely, hová a szenvedő Sión népe bevonul, van egy szentélyünk, hová az üldözés ziva­tara be lépni nem tud, ez asylumnak neve „törté­nelmi mult." S ha gyorsan jönne a sors vihara, s mi­előtt bemenekülhetnénk, találkoznunk kellene a csapá­sokkal, mig egyik kezünkkel az önvédelem szellemi fegy­verét tartjuk elénk, a szent igazságot, másik kezünkkel mutatunk erős bástyánkra, menedékhelyünkre, tört é­nelmi multunkra. Igen, multunk azon szellemi hor­gony, melyen egyházunk hajója pihen. Történelmi mul­tunk védbástya az egyház kikötője előtt, melyet őseink könny és vér közt emeltek. Egyházunk a jelen­ben szegény, mert minden kincse múltjában van letéve, múltjáért adott vagyont, vért, életet. Azok a nagyszerű ál­dozatok, személyes önfeláldozások, miket őseink az egy­házért tevének, alapkövekként rakattak le a történet tengerébe, melyre uj és uj köveket, áldozatokat tett az unokák vallásbuzgalma, igy emelkedett, igy építtetett a szilárd bástya, történelmi multunk, mely mögé köténk az egyház hajóját a vészben. A jövő alapja a múltban van ! A mely népnek múltja volt, jövője lesz bizonynyal. A mely nép múltjához vissza menvén a nagyság s dicsőség emlékeivel találkozik a mait komor szent temp­lomában, ha a múltból alakokat — jellemeket tüntet elő a történet világítása, melyek magas lélekfenség, meg­törhetetlen jellem-szilárdság, szent eszmékérti ihlett lel­kesültség s az igazság elveiért mindent oda adó áldozat­készség dicssugáraitól körül ragyogva jelennek meg az utódok előtt; nemde a kebel önkénytelen fel dobog az ősi nagyság előtt, a nagy tettek felgyújtják bennünk a vágyót a tettek után, hogy becsülettel, pirulás nélkül állhassunk meg az ősök sírja felett, — s midőn kimond­juk a szót ,,ők a mieink valának," e szó szívünknek *) Győrmegyében.

Next

/
Oldalképek
Tartalom