Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-07-03 / 27. szám

den ember supranaturalista; de épen ezért a haladásnak, a társadalmi lét természetszerű fejlésének sehol semmi nyoma. Hiába viszi oda az európai tudományát, művészetét, ipartalálmányait, — a keleti ember mind e szép dolgokat megnézi, megbámulja, de eszébe sem jut abból valamit elsajátítani is akarni. Minek is ? mikor Isten földön jártában maga gondoskodott rólunk, s igy bizonyosan nem felejtett ki semmi olyat, mi boldogságunkat előmozdíthatja. Ha Renannak hivatal szerinti üldözői, a protestáns Guizot-t és elvtársait is ideértve, őszinték, kénytelenek elismerni, hogy az általuk vallott keresztyén supranaturalismuskövetkezetesen keresztülvive és az életre alkalmaztatva szükségkép ugyanazon eredményekre vezet, mire a keletiek jutottak; álmokat kellene ismét hüvelyeznünk önmagunk tájékozására, ördögöket kellene űznünk betegeink gyógyítása végett, boszorkányokat és eretnekeket kellene égetnünk, a rabszolgáknak örökké rabszolgáknak kellene maradniok stb. mert mindezek megvannak írva — egyáltalában mindazon institutiókat kellene ismét életbe léptetnünk, melyek a Gaume úr szerint Krisztus nyomdokin járt középkori keresztyénségben a szegény embernek a mennyet oly keresetté tették, mert a földet Isten nevében pokollá változtatták. Mai nap is nem amaz elvek kezelőin múlik, hogy azoknak következetes szigorú keresztülvitele a jövő élet fejében a földi létet elviselhetlenné nem teszi. Egészen más tényezők azok, melyeknek az európai emberiség a sötét önzés rémségei alól való felszabadulását köszönheti és a társadalom csak is ugy léphetett a haladás ösvényére, hogy többé amaz elveknek az életbe befolyást nem enged. Mintha csak a léleknek más törvényei volnának a templomban, ismét mások a templomon kivül, itt fejlődő haladásnak hódolunk, ott minden legkisebb változás Isten elleni merényletnek bélyegeztetik. A jelenkor embere keresztyén a supranaturalismus értelmében csak a templomban, a templom falain kivül egészen más elveket vall és a haladó tudomány, a humanitás, a kölcsönös türelem törvényeit követi, sőt állami életében nyíltan bevallja, hogy alheus. íme „les extrémes, quise touchent." NYÍLT LEVÉL TISZT. FERENC JÓZSI ÚRHOZ. Tisztelendő lelkész úr! Őszinte szeretettel fogadom a nyújtott baráti jobbot, s viszont fogadja kegyed szíves köszönetemet azért, hogy igénytelen közleményemet nem engedte a pusztában nyomtalanul elhangzani, hanem megjegyzéseivel figyelmére méltatta. Bármennyire tévesztetnek, s (legalább jó) eredmény nélkülinek tartsa is kegyed közléseimet, de hogy az erdélyi unitáriusok tanainak földerítésére az ön cikkét előidézték, már ez is valami nyeremény, s igy ön maga tesz arról tanúságot, hogy közleményem még sem volt épen gyümölcstelen. — Engedje meg hogy fölvilágosító s illetőleg támadó cikkjére néhány észrevételt tegyek. Elsőben is nem hallgathatom el, hogy nagyon roszul esett és fájt az a soraiból több helyütt kiérzö, de különösen e lapok 24. száma 747 lapján kifejezett gyanúsítás, mintha engem nem komoly szándék, nem a tárgy iránti valódi jó akaratú érdeklődés vezérlett volna az unitárius atyafiak tanrendszerének ismertetésében. Honnét, miből következteti ezt? Egész dolgozatomban van-e egyetlen kifejezés, a mely e rokon hitfelekezet iránt tiszteletlenséget, érdekletlenséget, avvagy nem tudom miféle mellék érdekeket árulna el? Ezzel nem is vádol, hanem azért vonja kétségbe jó szándékomat, mert az ön által kijelölt forrásokat nem használtam, és mert ismertetésemben hibákat követtem el. Haj kérem alázatosan, ha tudományos kutatásokban, s az irodalmi vizsgálódásokban a tévedések elég alapul szolgálnak arra, hogy az iró komoly szándékát kétségbe vonjuk, nemcsak magamféle csekélységtől (ki egy pár hírlapi cikkel e tárgyban irdalmunkban első kísérletet tettem), hanem a világ legelső Íróitól is nem kellene-e gyakran megtagadnunk a komoly szándékot ? Mondja ön, hogy ha az ön által ajánlott módot követem, akkor „segédkezet nyújthattam volna arra, hogy az unitáriusok tanrendszere figyelem tárgya legyen." Fájdalom senkit sem láthattam magam előtt úttörőül, a kinek csak segé!

yére kellett volna mennem. A „keresztyén magvető" igen szép vállalat, nyeresége egyházi irodalmunknak, de eddigi számaiban csak nagyon indirecte szolgáltatott adalékokat a hazai unitáriusok vallásrendszerének ismertetéséhez. Egyházi beszédek s egy fejedelem életrajza, bármi kitűnő müvek legyenek is, de nem szolgálhatnak egy hitfelekezet egész tanrendszerének a többi hitfelekezetek tanrendszeréhez viszonyított ismertetéseül. Ama szép beszédeket, minden dogmatikai különbségeink dacára, legnagyobb részben szórul-szóra el lehet mondani, (s mondják is) ref. gyülekezetekben is. Alig másfel- vagy két éve mióta e lapuk hasábjain nemcsak külső egyházszervezetünk és igazgatásunk kérdéseit forgatják, hanem leplezetlen nyíltsággal kezdték szőnyegre hozni s irodalmi vita tárgyává emelni mélyebb egyházi és vallási tudományos kérdéseinket is. És naponként több kérdések merülnek föl, naponként elevenebben ébred irántuk a közfigyelem, a közgondolkodás. Igy láttam én egyházi irodalmunkban egyik nevezetesebb tárgynak az unitárius hit-