Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-06-12 / 24. szám

s a bennük elérthető tulajdon üdvét, nem saját reflexiójával kell benső tépelödéseken, hosszas öntapasztalatokon keresztül önmagából kiérlelnie, hanem azokat készen nyújtja nekie az egyház századok gondolkodásával testületileg megállapított tanaiban, — csak el kell fogadnia saját hitéül, saját hitét, benső lelki nyugalmát vagyis üdvét az egyháztól kell megtanulnia. Ez hasonló ellenmodás, mint az, hogy az állam egyes tagjának saját benső okos akaratát, ön benső lényegéből folyó jogait elsőben is kívülről kell megtanulnia a társadalom közerkölcsi szokásaiból, az apái által alkotott positiv törvényekből. Oly nagy igazságokat a melyekre az emberiség ezredévekig fáradozva jutott el, a melyeknek kifejtésében annyi századok lángelméi áldozták fel életüket, sőt egész életük nyugalmát, ma már a gyermek is csaknem a beszéddel együtt tanulja meg, s hogy ugy szóljak a léggel szívja be. Ma már az iskolás fiu is, egyszerűen és könnyen betanul sok oly eszméket, a melyek egykor az egész emberiség gondolkozását és társadalmi viszonyait felforgatták és újra alakiták. Hasonlóul van a vallás körében is, az egyházi életben. Mint az anya vére közvetlenül eltölti és élteti a keblében serdülő magzatot, ép oly közvetlenül hatja át és tölti el a keresztséggel bekeblezett s az anyaegyház szellemében növelt ember egész lelkét az egyházban élő közösség szelleme, a közös képzetekről, eszmékről való közös meggyőződés, közös hit. Minden kétely, s tartózkodó reflexió nélkül gyermeki odaadással fogadja el a szeliemi anyától az élet igazságait s tanijásaiban teljes lelki megnyugvását találja, zavartalan üdvét élvezi. Ha kérdezzük mit tart igaznak, naivul azt feleli: a mit az egyház tanit, és miért? mert az tanítja. — (Mi, kik oly messze tul vagyunk e naiv lélekállapoton , a kegyesség e gyermeteg nyilvánulásán mosolyogni szoktunk, de ama fájdalmas, — majdnem irigy — mosolylyal, a melylyel a gyermeknek — csalódásoktól meg nem zavart tiszta kedélyéből folyó ama hiszékenységében gyönyörködünk, a melylyel az egész világot gondtalan bizalommal öleli keblébe.) Az egyház hite közvetlenül az ö hite is. Ez a közvetlen elhivés álláspontja, az ártatlanság vallása, mit legtalálóbban nevezhetünk naiv vallásosságnak. A vallásosság e foka normális a gyermekkorban, majd az érettebb életkorban a nőknél, kik nemüknél fogva mindig közelebb állnak a nem reflektáló naiv gyermeki lélekhez, és végül az elmélkedésnek később is a gyermeki fokán maradott u. n. föl nem világosult férfiaknál. Volt idő, midőn néhány kevesek kivételével az egész keresztyén társadalom a vallásos tudatnak ezen az álláspontján állt, sőt ma is nagy, talán túlnyomó, ezeknek a száma, és még soká, talán mindenha leend az emberiségnek egy része, a mely soha nem fog kiemelkedni a vallásos érzületnek e naiv köréből, a melyet mindenkor a tekintély nimbusa fog üdvözíteni. E vallásos hitnek naivsága, ártatlansága, (azaz minden kételytől, és meghasonlástól ment volta) abban áll, hogy a hívő szellemben a tudatnak az a két köre, a mely tulajdonképen minden ember tudatvilágát képezi, még nem vált ki külön egymástól, közvetlen egységben szunyád. Nevezetesen: minden ember bizonyos viszonyban tudja magát egy fölötte álló végetlen lényhez; (nevezze azt erőnek, vagy észnek, vagy szellemnek), s ezt hívjuk Isten-, vagy vallásos-tudatának, vagy legközelebbről az egyház szellemében élő ember egyházi-tudatának. Ez a vallásos vagy egyházi tudata azt tanítja neki, hogy öt és mindent Isten teremtett, mindent Isten munkál, ö reá gondot viselt; öt az Istenfiu megváltotta, ö a mennynek örök polgára ; törvényeket, kötelességeket szab elé, s neki csak azokra kell ügyelnie, s csak az üdvösségére kell munkálódnia. De az ember ezzel ugyanegy idejüleg a külső véges dolgok roppant tömegéhez tartozóul is tudja magát; a külvilágban is benne él, s azzal mind elméletileg mind gyakorlatilag viszonyba jő. Elméletileg, megismeri a benne uralkodó törvényeket, a dolgok s tünemények természetes okait, előzményeit, gyakorlatilag pedig saját céljait valósítja benne. Az embernek a külvalósághoz ime tudásában és akaratában szövődött viszonyát egy szóval: világ-tudatának nevezhetjük. Minél kevésbé érzi az ember szükségét annak, hogy minden különböző egyes életviszonyai, s életmozzanatai között benső egybefüggést ismerjen föl, s igy egész életét, mint egy öszhangzó egészet fogja föl tudatában , és ekkép minél inkább, mind vallásos élete csak egyes kegyes maximák, egyes buzgó óhajtások és cselekedetek sorozata leend, mind pedig világ-tudata csak egyes tapasztalati töredékes ismeretek, megjegyzések és egyes cselekvések hasonló sorozatából álland, a nélkül hogy ismereteit és gondolatait öszhangzatos egészszé rendezné: annál könnyebben lehető hogy mindkettő (t. i. Isten- és világ-tudata) oly közvetlenül • egymásba olvad, hogy a köztüki különbséget még észre sem veszi. Nagyon szépen hasonlította egyszer Erdman az emberi tudat ez állapotát a zöld színhez, mely a sárga és kék substantiának finom, egyenmérvü egybeolvadása. E naiv hit is oly remény-zöld, s az életnek minden mozzanata, a tiszta reménynek egy azon színében ragyog előtte. Hogy Krisztus vére bűneinkből megváltott, azt egészen természetes dolognak tartja, semmi felötlöt sem lát benne; szerinte tavasszal a fák kivirágoznak, fű kizöldül, csupán mert Isten ugy akarja, az eső esik, mert Isten esőt adott; és ha kérdezzük, miért tür, izzad, fáradoz? őszintén feleli: mennyei üdvösségért. (Folyt, köv.) -Or— BELFÖLD. A BARSI H. H. EGYHÁZMEGYE KÉPVISELETI KÖZGYŰLÉSÉRŐL. Folyó hó 18, 19, s 20-ik napjain tartá gyűlését egyházmegyénk A.-Fegyverneken Nagy János esperes s tekintetes Szabó János segédgondnok urak elnöklete alatt. Istenitisztelet végezte után közügy mellett buzgólkodó esperesünk üdvözlé a szép számmal összesereglett gyűlési testületet, felhiva egyszersmind fenálló törvényeink iránti engedelmességre, s a kerületi végzések pontos teljesitésésére, s a gyűlést megnyitottnak nyilvánitá.