Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1864-05-15 / 20. szám
egyházkerület, e lap 18-ik számában (575 1.) közlött végzése szerint a mondott ünnep megtartása ellen nyilatkozott, s azzal éppen a nagy férfi iránt táplált kegyeletes tiszteletét, az ö szellemének s akaratának követése által iskimutatandónak vélte, mint a ki seinmi külünnepélynek sem volt barátja, annyira, hogy sirja felett bármi oszlop- vagy emlékkőnek állítását megtiltotta. Nem szándékozom az említett főtiszt, egyházkerületnek éppen a magyar calvinista Rómában hozott ez intézvényét vita tárgyává tenni, de egy ez ügyre vonatkozó, ugy hiszem, nem érdektelen tényt emlitetlen nem hagyhatok. Elmondom t. i. röviden, mi történt Genevában, Calvin városában, mely a róla nevezett egyház bölcsője, — a nagy reformátor emlékezetének újítására nézve. Mielőtt azonban erre nézve átmennék, egy, Calvinnak a fenebb idézett egyházkerületi végzést megelőzőleg Debrecenben emelt emléket akarok szóba hozni. Ez emlék: debreceni reform, lelkipásztor t. Révész Imre urnák közelebbről megjelent, s Debrecenben nyomott könyve: ,,Kálvin élete és a Kálvinizmus." Mily részvéttel fogadta e munkát az olvasó-közönség, meg lehet abból ítélni, hogy még a sajtó alól kiszabadulása, s az olvasók kezébe jutása előtt, annak már egy második, egyébiránt teljesen egyező kiadása szükségessé vált. A magyarhoni ref. egyháznak a nagy férfiú emlékezete irányában tanúsított e kegyelete, az időnek oly örvendetes, mint méltánylást érdemlő jelensége. „Est adhuc curae hominibus fides et officium." (P 1 i n. Epist. I. 17.) E korszerű, s a nagy reformátort, kinek érdemeit örökitni akarja, éppen ugy tisztelő, mint a tudós szerzőnek dicséretére váló munkát e lapban tüzetesen ismertetni sem célom, sem feladatom, miután az már ugy is részint megtörtént, részint, ha bővebben lenne szükséges, az egyháztörténelemben és theologiában jártas, tehát szakember által helyesebben eszközöltethetik. Csupán egy pár igénytelen észrevételre szorítkozom. A munka két főrészből áll. Ezek : a) K a 1 v i n élete 53 fejezetben, b) A kálvinizmus 7 fejezetben. Az első részben szerző, mint maga is megjegyzi, a reformátortól annak élte leírásában, nem maga véleményét és nézetét mondotta el, de megmutatta, hogy milyen volt, „a lehető legtisztább valódiságban," s igy az objectiv állásponton maradott. Valóban igen helyesen, a történelemben beszéljenek a tények és adatok , azokat megcáfolni nem lehet, mig a subjectiv s ingadozó felfogás könnyen a személyek és tények elferditésére vezet. Csinos és könynyen folyó irinodorban rajzolja szerző Calvin sok viszontagsággal teljes, lankadatlan buzgóságu tevékenységét a bölcsőtől a koporsóig, s a jól megválasztott fontosabb adatokat ügyesen állítja össze, a nép számára irt munkáját a tudósok is örömest olvashatják. Annak bizonyságául, hogy azt én is — a nagy hit— ujitó őszinte tisztelője, — részvéttel forgattam keresztül, egy pár helyreigazító jegyzést tenni szabadságot veszek magamnak. Révész űr azt írja, hogy Renata ferrarai hercegnő, XII. Lajos francia király leánya, kit Calvin 1536 körül a reformationak megnyert, s darabig vallástanitója és lelkipásztora volt, miután neki a mondott udvarból távoznia kellett, azután „mind végig a leghatározottabban híve maradt, mind általában a reformationak, mind különösen Kálvinnak." Ez nem áll, sőt inkább azon hercegné az 1554. évben, éppen Kálvin bizonyítása szerint, a kathol. egyház keblébe vissza tért. Azon igénytelen értekezésben, mely tőlem ,,Calvin János emlékezete" cim alatt e lap mult 1863-ik évi folyama 3-ik számában olvasható, idéztem (70 1.) a nevezett reformátornak Farelhez novemb. 1-én 1554-ben irt levelét, melyben a hercegnének apostasiáját keserű szavakkal panaszolja. „De ducissa Ferrariensi tristis nuncius ac certior, quam vellem: minis ac probris victarn cecidisse. Quid dicam, nisi rarum in proceribus esse constantiae exemplum." Révész tír hét szakaszban — 31 — 37 — rajzolja spanyol orvos Servet-nek gyászesetét, ki a szent háromság „káromlásáért," tehát eretnekségért Kálvin jóváhagyásával, 1553-b. Genevában elevenen megégettetett. Révész űr, ugy látszik, ez ügyre vonatkozó legújabb, tőlem idézett és használt történelmi müvet mellőzte, t. i. a két évvel ezelőtt, 1862-b. éppen midőn Genevában mulattam, megjelent könyvét az ottani akadémia tanára Barni űrnak: „Les martyrs de la libre pensée. Cours public professé dans la salle du grand conseil" melyben a 6. és 7-d. felolvasást Servet perének szentelt, s minden általam megrótt szenvedélyessége mellett, alaposan irt monographiája. Nem akarok Révész űrral a tőle is a genfi ref. egyház története könyvében „kitörölhetetlen sötét lapnak" nevezett tragoedia elbeszélése felelt vitázni, mennyiben „a 16-d. századi fogalmak, positiv törvények és gyakorlat szerint" Servet kivégeztetését menteni hajlandó, egyszersmind hivatkozik Melanchton, Bullinger, s több reformátorok tekintélyére, „kik nyilván és határozottan javallották az eretnekek halálos büntetését;" mert világos, hogy az elvek alkalmazásával a francia király, jogosítva lett volna, az eretnek Kálvint mint alattvalóját, ha kézre kerítheti, megégettetni, — éppen azért, Kálvin emlékezete iránti minden tiszteletem mellett, nem oszthatom Révész űr nézetét, ki Kalvinnak Servet haláláért felelőssé tételét, „nem csak történelmi, hanem általában minden igazsággal merőben ellenkezőnek" hiszi, s hozzá teszi: „Kálvin egyénisége a Servet végsorsára nézőé egészen ártatlan." Hiszen maga R. úr is idézi (175 1.) Calvinnak Farelhez febr. 13-án 1546-b. irt levelét, melyben már akkor nyilván mondja, miszerint ha Servet azon városba menne, „soha el netn türi, hogy élve ha gyja ~e l Genfet, ha csakugyan van még valami tekintélye" Nem kell Kálvint, Barni úr példáját követve, bünösebbé tenni, mint érdemli, de nem kell az igazság rövására az iránta tartozó kegyeletet is túlfeszitni. Nem hagyhatom továbbá emlitetlen, hogy Révész úr állítása miszerint a Servet ügyében hozandó ítéletre nézve megkérdezett schweici nyolc egyházi és világi hatóságok véleménye „rettenetes egyhangúsággal Servet végveszedelmét kívánta," Barni úr előadásával (p. 192. 193) ellenkezik,
