Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-04-03 / 14. szám

a k. egyház fenállásáért: ugy egyes protestáns hitbeli meggyőződése szilárd alapjáért kezeskednek. 0 tehát az ifjú hallgatóság előtt világító torony volt, a kihez — midőn Krisztus egyházának hajója, az észfelettiség, köz és fellengös észszerintiség és benső érzelmiség éllenkező tanrendszerei között, és igy a tudomány szele által hányatott — bátran evezhetett, és hozzá mint biztos kikötőbe érkező — oly iránytűvel ajándékoztatott meg, hogy annak segélyével — kételyei tömkelegéből ki vergődve, magát tájékozhatta, és arról hogy mit és miért hiszen, magának számolhatott, szóval a k. hittan szélesen kiterjedő mezején szilárd álláspontot nyert. Végre nemcsak mint hittudósban de mint emberben is jellemző vonás a szerénység. Volt idő, mikor a hitfelekezet bizalma feléfordulva, őt az egyházigazgatás terére akarta felhívni, de ö mindannyiszor szerényen visszavonult, azon meggyőződésben, hogy igy annyival inkább a tudománynak és ifjúságnak élhet. Szinte több ízben és több oldalról nyilvánult előtte azon közohajtás, vajha alapos dolgozatai szélesebb körben is látnának napvilágot, de annak idejében a honi sajtóviszonyok kedvezőtlen volta; majd azon tapasztalás, hogy a nagy költséggel járó nyomtatás mellett, a szorosan tudományos tartalmú elmemüvek, kelendőségnek még nálunk ritkán örvendenek, majd végre hogy az irói hiúság és dicsőség soha nem bántotta, ellenben kéziratait időről-időre átdolgozni, javitni, és bövitgetni szerette : mind ezek együtt véve okozhaták azt, hogy tanrendszerét világ eleibe nem bocsátotta. Azonban most már halála után igen is kívánatos dolog, hogy mind irodalmi szempontból, mind a boldogult iránti figyelemből épen az ö szellemi müveiből emeljenek tisztelt utódai, az ő nevét és emlékezését fentartó oszlopot. Kimúlt mind végig ernyedetlen buzgalommal folytatott tanári pályájának 42-ik, életének 71-ik évében, 1864-ik év február 19-én, eltemettetett febr. 21-én a debreceni czegléd utcai sírkertbe. Hogy a boldogultnak, mint a magyar prot. egyház egyik kitűnő hittanárának, ezek valának leginkább jellemvonásai, arról mind a hazában még élő számos tanítványai, kik róla hálával és kegyelettel emlékeznek, mind különösen hátrahagyott becses kéziratai egyformán bizonyságot tesznek. Isten a világosság atyja és fentartója — e hő óhajtással zárjuk be ez emlékiratot —adjon a magyar Sión egyik szemfényének, a debreceni főtanodénak, oly alapos tudományossággal, elöadásbeli ügyességgel, a bibliai k. hithezi szilárd ragaszkodással, és szerény jellemmel bíró hittanárt, mint A r a n y i István volt. T. M. MISSIÓI LEVELEK DR. BALLAGI MÓRHOZ. LXIV. Az önérzeten kivül a jók elismerése a legkedvesb virág, mi a föld tövisei között számunkra virulhat. Kinek ne esnék jól, ha verítékező állapotában egy szelíd kéz lágy érintéssel törli le homlokát; ha éhezvén, egy darab kenyeret, és szomjúhozván, egy pohár hüsitő italt nyújt neki a szeretet. Oh a ki fájdalmak által annyiszor látta pusztulni életét: annak kevés részvét vagy jótétemény is ugy tűnik fél mint égi adomány. A mennyei örökségből, melyet istennek gyermeke, a földi ember, elpusztított, megmaradt egy drága érzés, mely mindnyájunkat összeköt, mely az elismerő méltánylat, sorsunkban osztakozni kivánó s jóltévö szeretet alakjában, mint valamely menynyei angyal, lelkünket szenvedéseinkben is örömre s pályafutásainkon még nagyobb, lángolásra csókolja fel. A jó Isten nekem is küld olykor részt a nemesb lelkek ezen mennyei csókjából. Legközelebb a török birodalomban működő angol missio-társulat elnökétől, Londonból jutott hozzám egy elismerő szép levél, melyben felszólít a távol országból ide érő testvéri szeretet, hogy kíméljem magamat; ne sanyarogjak annyira, Isten országának ügye nem kíván oly áldozatot. Ha nincs anyagi erő, mely .a missiót nemcsak tengeni nem engedné, de dicsőségben tartaná fenn : kíméljem a lélek drága erejét s ne hagyjam hogy földi inség és vesződés közt pusztuljon el a tuenynyei. Da az ügy oly szegény, mint nekik biztos tudomásuk van; hagyjak fel minden építkezéssel, prédikáljak, térítsek, ennyi és nem több a kötelesség, melyet Isten én reám bízott. Mindenek felett, úgymond, ügyeljek személyemre, egészségemre mert különben én, kiéltem fáklyájának mind a két végit meggyújtottam, elhamvadván : a világosság eltűntével megjelenő sötét árny még nagyobb éjszakát támaszt. Ezen szép és komoly hasonlat után irja, hogy nemcsak ő mint elnök, hanem az egész társulat, melynek működésem s állapotomról biztos tuuomása van, minden áldás kívánása után azon határozott kéréssel és kikötéssel küldenek ötven font sterlinget, hogy azt legnagyobb részt magam szükségére fordítsam. A missió iránt érdekkei viseltető szíves olvasó megbocsát, hogy ez érdekes levelet, melyre köszönő választ csak most adhattam: ha csak részben is közlém. Egy fényes bizonysága ez a komoly angol nép keresztyéni érzületének s az őket csak a szeretet s evangyéliomi lelkesedésnél fogva érdeklő missiók s missionariusok méltányló pártfogásának. Nem titkolhatom el azon örömöt és komoly hangulatot, mely lelkemben e levél tartalmának megfontolása után támadt. Kezdettől, e napig,több mint három kínos esztendő folyását átgondolám, s megkérdeztem magamat, ha nemesen emeltem-e a pályát, jól folytattam e cselekedetimet ? A megnyugtató válasz, hogy máskép nem teheték. Mi nem vagyunk még a vallásosság azon tevékeny pontján, mint az angolok, melynek számtalan okai vannak a múltban és jelenben. Az angol egyház tagjai, midőn valamely missio alapitását a föld különböző pontjain a Krisztus országa gyarapítására sükeresnek remélnek: elébb alapot gyüjtnek, s midőn már van annyi, hogy megkezdhetik : két három missionariust az illető helyre, a kormány hathatós pártfogásával kiküldenek, kik aztán, ha sükeresnek látják a működést, a társulat tagjai minden módot elkövetnek, az