Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1864 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1864-02-14 / 7. szám

Az 1861 évi jan. havi közgyűlésen hozott határozat illetőleg szabály értelmében az elöljáróság minden három évben változik, minek alapján ügyelnökünk az összes elöl­járóság nevében leköszönvén, több mindenféle tárgyak el­intézése végett az uj tagok megválasztása, 10-re halaszta­tott el, a midőn ügyelnökül, ezen hivatalban már több évek óta működő — buzgó tevékenysége valamint részrehajlat­lan ügyvezetése által közszeretetünket kivívott, tekintetes Pokorny Gusztáv úr egyhangúlag újra is elválasztatván, a többi választások is szokott renddel mentek végbe. Ugyanekkor több évekig volt főfelügyelő tekint. Be­nitzky Márton úr, ki e vidékről történt elköltözködése és távollakása miatt évek óta akadályozva volt közreműködni is beküldé lemondását, melyet az egyház méltányolva, he­lyébe Terbelédi tekintetes Benitzky Gyula űr, — ki eddig egyházunk ügyeit gondos figyelemmel kisérve tevékeny befolyásával hathatósan támogatá, — közakarattal válasz­tatott. — 0 nem volt ugyan ekkor jelen, eddig sincsen tu­domásunkra még, elfogadta e e megtiszteltetést ; de re­ményijük, hogy a közbizalmat vissza nem utasitandja. Nem tartom feleslegesnek itt felvilágosítást adni ar­ról, mi oka hogy ezen egyház kormányzata két iigyelnök által kezeltetik, az anyaegyház kebelében az ügyek folyto­nos vezetése körül helyi ügyelnök mulhatlanul szükséges, — a főfelügyelő közönségesen a fiókegyházakból szokott választatni; miután azokban az értelmiség meglehetős számmal képviselt, helyi hivatalt, hogy illyenek kedveért áttegye lakását, bizony ki sem vállalna; tehát a megtiszte­lés, de különben a kegyelet és hála adója ez, melylyel az egyház a hajdan mint ujabbkori nehéz viszonyok leküzdé­sében eme bajnokainak kötelezettje, kik az egyház jogait megóvni, javát előmozdítani semmi áldozatoktól sem ret­tennek vissza, és mint ilyeneknek neveit és tetteit az utó­kor is áldással emlitendí fel, ezeknek sorában méltó helyet foglal a jelenleg magválasztott főfelügyelő is. A nép rendesen és természetszerűleg mindig a felvi­lágosodott osztály példáját követi, a hol az egyház iránt buzgó kegyeletet tanúsító vezetők vannak, azoknak köré­ben a hivek közönsége is kitűnő ragaszkodó, a közterhe­ket pontosan teljesítő ; mig ott, hol ennek ellentéte képvi­seltetik : bizalmatlanság — kegyetlenség — elhidegültség és erkölcstelen elfajulás növi ki magát, — például: fiók -egyházunkbeli egy az értelmiség köréhez tartozó egyén, egyházunk ügyeiről felmerült vita közt előttem oda nyilat­kozott, miként neki életében papra szüksége nem levén, templomba nem jár, következésképen ennek céljaira nem is fizet; hanem végrendeletében majd az egyházról is 50 fo­rintokkal megemlékezendik. Ha minden protestáns ember igy gondolkoznék, a protestantismus sirja megásva és te­metkezése könnyen meghatározható lenne; — de hála a gondviselésnek ehez hasonló vad fogaltnu ember tán igen csekély számmal létezik ? Vannak ugyan egyhá­zunk kebelében is fájdalom ! számra meglehetősen az úgynevezett intelligentiából, kik templomba nem vagy igen ritkán szoktak járni, igen csekélyet adóznak ; de azt ha nehezen is és huzakodva jó kedvükben találtatva hébe korba mégis csak lefizetik, a mi ugyancsak szánandó ; de bebizonyult tapasztalat! — miért van ez igy az értelmiség nagy részénél, honnan e részvétlenség, honnan hogy a ta­nácskozásokbani részvétüket illetőleg befolyásukat az egy­háztól megvonják ? melynek mindenesetre egyedül köszön­hetjük lelki szabadságunkat, és a melyért őseink annyi vé­res áldozatokat hoztak szent oltárára; miért van az, hogy az egyház feltartása érdekében annyira szükkeblüséget tüntetnek fel, és mivel templomba nem járnak igen csekély vagy mivel sem járulnak ? ennek okát felfedezni vagy fe­lettük Ítélni nem szándékom, — az ilyenek magok kimond­ják maguk felett az Ítéletet: az az nem méltó utódai azon — a vallás szent harcaiban — elhunyt hős elő­deiknek és nem őrei azon nekik szent ereklyéül ha­gyományozott örökségnek, — hanem hasonlók a gon­datlan könnyelmű mezei gazdához, kinek szénáját fel­gyüjteni csak akkor jut eszébe, midőn zivataros fel­hők boruját látja feje felett tornyosúlni; — csendes idő­ben megfeledkeznek, magára hagyják az egyház hajóját, mit sem törődve azzal, mig ha vész fenyegeli kapkod­nák evező és kormánya után, — legyetek ébren, készen őrködjetek, nehogy az incselkedő ármány orozva üssön tanyáitokra! Ezen előzményből kévetkeztethető, hogy két fel­ügyelő, ha kellőleg eleget tenni akar hivatásának, — nem szükségfeletti; hanem kettőre is kijutnak a teendők. — Ha a felügyelő egyebet nem is művelne, mint a fenn elsorolt szánandó viszályt megszüntetné: örök hálára kötelezendi az egyházat; egyébaránt ilyen elismert tevékenységű fér­fiútól többet is várunk ; — és előre is bátorkodunk magunk­nak hízelegni, hogy reményünk meg nem hiusuland. Az Is­ten éltesse ! Hogy 1849-dik év augustus hó 7 —10-dik napjai alatt egyházunk összes vagyona templom, iskola, pap és tanitó­lak épületei a pusztító orosz sereg áldozatává lőnek, úgy hiszem országszerte mindenki előtt ismeretes tény, valamint az is, hogy nemcsak a köz, hanem minden egyes híveinek vagyonával hasonlólag történt, szóval azon időben földhöz ragadt koldusok maradtunk;—magunk erejéből egy szalma kunyhó felépítésére is képtelenek leendénk; de a gyer­mekek neveltetése, az iskola, templom-lelkész és tanítók la­kása — ha csak ideiglenesen is — használhatóvá tételéről haladéktalanul és minden áron gondoskodni kénytelenitve valánk ; mit lehete egyebet tenni, mint az egyház fekvő­ségeire kölcsön pénzt szerezni, mi az egyház túlterhelte­tésével meg is történt, ezt még máig is nyögi. — A kére­getés csak később engedélyeztetvén — benső hálánk elis­merésével vannak mindazok szíveinkbe vésve, mind becses neveik jegyzőkönyvileg megörökítve, kik a mostoha és azon legsanyarúbb napokban könyöradományaikkal enyhi­ték nyomorult helyzetünket és lényegesen elősegiték köz­építkezési ügyünket;— még eddig sem volt lehető jólte­vöinknek összes névjegyzetét hálás elismerésül nyilvános­ságra hozni; de ez mindig emlékünk előtt áll, és lehető első alkalommal bizonynyal fökötelességünknek tartand­juk, — mint mondám, oly igen lényeges segélyzések

Next

/
Oldalképek
Tartalom