Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-08-30 / 35. szám

győzdeti hallgatóit, hogy minden tette önzéstelen jóakaratból származik, önként föltárulnak a zárt keblek előtte. Az oly népes egyházakról szólni nem akarok, melyekben a lélekszáma meg nem engedi, hogy a lelkész minden hallgatóját, minden körülmé­nyeivel ismerje, mindamellett még ez sem lehet ok arra, hogy híveit minden gond nélkül hagyja. Az ily helyeken sokan vannak kiknek a lelkipásztori gondviselésre legtöbb esetekben szükségök nin­csen; de azért senkirö'l sem lehet elmondani, hogy nem juthat soha oly körülmények közé, melyek­ben az okos, a tapasztalt lelkipásztor tanácsát hasznosan ne alkalmazhatná, sőt az ilyenek mel­lett mindenütt vannak olyanok, kik azt gyakran igénybe veszik. Irigyelve emlegetjük elődeink korát, mely­ben tisztelte minden egyháztag lelkipásztorát, örült, ha szeretetét iránta megbizonyíthatta, své­teknek tartotta volna egy lépést is tenni vala­mely fontos dologban a nélkül, hogy előbb lelki atyját meg ne kérdezte volna; és most nemhogy a magok ügyeiben meg nem kérdezik, sőt ők avatkoznak be a lelkész dolgaiba. Ez mind igaz; de midőn a régi kort a mostanihoz hasonlitjuk, csak a népet vetjük össze a régi néppel, a mos­tani lelkészt pedig a régi lelkészszel sohasem. Elhiszem, hogy ugyanazon egyház híveiben sem lehet ráismerni a régire; de hát vájjon a lelkész ugyanaz-e most, a ki akkor volt? kisértsük meg egyszer, vizsgáljuk meg annak életét, munkássá­gát hasonlítsuk össze a miénkkel s meg vagyok győződve, hogy legalább is olyan külömbséget fogunk találni, a milyet látunk az akkori és mos­tani nép között. S ha igen, nem könnyebben ja­víthatunk-e mindenekelőtt önmagunkon, mint a népen, vagy azt kívánjuk? hogy a nép jöjjön hoz­zánk, és mi mozdulatlanul íogadjuk hódolatát, mint valamely csudatevő bálvány ? A nép meg­tette az első lépést akkor, a midőn minket lelki­pásztorának megválasztott; rajtunk állt azután ezt a bizalmat megszilárdítani és szeretetté nö­velni, ez pedig a pásztori kötelességek feladata. Ne higyje pedig a t. olvasó, hogy olyan dol­gokról beszélek, melyek csupán a kegyes óhaj­tások közé tartoznak, de kivihetetlenek; oh nem! Van a pesti egyházmegyében egy idős, be­teges lelkipásztor, ki megtört testét a gyengeség miatt alig tarthatja fön, s ha ottan-ottan beteg­ségének rohama megtámadja, vélnéd ott előtted repül el a nemes lélek roskadozott házától. S még is ki hinné! e gyenge öreg oly terhet emel vál­lain, mi alatt erőteljes iljú is roskadoznék. 0 nem csak egyházának, sőt bizton elmondhatjuk, hogy városának kormányát viszi könnyen, vidám lé­lekkel. Alig tud egy napot úgy eltölteni, hogy kedves szeretett híveit ne lássa, egyikkel vagy másikkal ne szóljon, családjáról körülményeiről ne kérdezősködjék. Láttam egy betegével, kire jelenléte annyira hat, hogy csak akkor enyhül­nek fájdalmai, akkor vidulnak vonásai, ha lelki atyjával beszél. Hallottam, midőn könyörgött egy családatya tanácsaért, hogy elfogott és bebörtö­nözött fiát kiszabadithassa ; láttam, midőn ez ügy­ben városa bíráját maga elö idézve a fiatal, erő­teljes bíró, megalázódva állott, az erőtelen bete­ges lelkésznek tiszteletre méltó alakaja előtt, s meghunyászkodva hallgatta a kíméletlen szigor­ral dorgáló szavakat lelki atyjának ajkairól, ki­nek ott ígéretet tőn, jóvá tenni hibáját, s azt meg is tartotta. De láttam azt is, midőn e lelkipásztor a szó szoros értelmében utolsó krajcárját adra a szű­kölködőnek és lapangva járt ide s tova a városban csak azért, nehogy ismét valami szerencsétlenre buk­kanjon,a kit már nem segíthet. Sőt volt rá eset, hogy kölcsön vett föl, csakhogy egy hívének nyomo­rát enyhíthesse. És a mi még több, neki mindegy katholikus vagy református, ha nyomort lát, ak­kor csak az embert tekinti, a ki szenved, nem pe­dig a vallásfelekezetet, melynek az tagja. És épen ezért nincs városának kath. lakosai között is egy sem, ki őt a legmélyebb tisztelettel atyám uramnak ne nevezné. Ha pedig szószékébe föl­lép, oly ifjú tűzzel szól e még mindig fiatal lélek rokkant sárházából, hogy a ki nem látja, alig hiheti, miként ama meggörbedt öreg beszél, kiből csak erőtlenség látszik. Nincs is az ő templomá­ban, ki beszédére figyelmetlen, mert az ő szavai ébren tartanak mindenkit; mert mindegyik érzi, hogy a mit beszél, őt érdekli és neki kell tanulni belőle. Midőn mindezeket láttam, alig költött valaha ember bennem oly tiszteletet, mint ezen öreg lel­kész, ki maga az élő curapastoralis, de hallgatók­ban sem láttam soha oly szeretetet, milyennel az övéi viseltetnek ö iránta, és méltán, mert ő benne alkalmasint unicumot bírnak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom