Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-08-30 / 35. szám

győzdeti hallgatóit, hogy minden tette önzéstelen jóakaratból származik, önként föltárulnak a zárt keblek előtte. Az oly népes egyházakról szólni nem akarok, melyekben a lélekszáma meg nem engedi, hogy a lelkész minden hallgatóját, minden körülményeivel ismerje, mindamellett még ez sem lehet ok arra, hogy híveit minden gond nélkül hagyja. Az ily helyeken sokan vannak kiknek a lelkipásztori gondviselésre legtöbb esetekben szükségök nincsen; de azért senkirö'l sem lehet elmondani, hogy nem juthat soha oly körülmények közé, melyekben az okos, a tapasztalt lelkipásztor tanácsát hasznosan ne alkalmazhatná, sőt az ilyenek mellett mindenütt vannak olyanok, kik azt gyakran igénybe veszik. Irigyelve emlegetjük elődeink korát, melyben tisztelte minden egyháztag lelkipásztorát, örült, ha szeretetét iránta megbizonyíthatta, svéteknek tartotta volna egy lépést is tenni valamely fontos dologban a nélkül, hogy előbb lelki atyját meg ne kérdezte volna; és most nemhogy a magok ügyeiben meg nem kérdezik, sőt ők avatkoznak be a lelkész dolgaiba. Ez mind igaz; de midőn a régi kort a mostanihoz hasonlitjuk, csak a népet vetjük össze a régi néppel, a mostani lelkészt pedig a régi lelkészszel sohasem. Elhiszem, hogy ugyanazon egyház híveiben sem lehet ráismerni a régire; de hát vájjon a lelkész ugyanaz-e most, a ki akkor volt? kisértsük meg egyszer, vizsgáljuk meg annak életét, munkásságát hasonlítsuk össze a miénkkel s meg vagyok győződve, hogy legalább is olyan külömbséget fogunk találni, a milyet látunk az akkori és mostani nép között. S ha igen, nem könnyebben javíthatunk-e mindenekelőtt önmagunkon, mint a népen, vagy azt kívánjuk? hogy a nép jöjjön hozzánk, és mi mozdulatlanul íogadjuk hódolatát, mint valamely csudatevő bálvány ? A nép megtette az első lépést akkor, a midőn minket lelkipásztorának megválasztott; rajtunk állt azután ezt a bizalmat megszilárdítani és szeretetté növelni, ez pedig a pásztori kötelességek feladata. Ne higyje pedig a t. olvasó, hogy olyan dolgokról beszélek, melyek csupán a kegyes óhajtások közé tartoznak, de kivihetetlenek; oh nem! Van a pesti egyházmegyében egy idős, beteges lelkipásztor, ki megtört testét a gyengeség miatt alig tarthatja fön, s ha ottan-ottan betegségének rohama megtámadja, vélnéd ott előtted repül el a nemes lélek roskadozott házától. S még is ki hinné! e gyenge öreg oly terhet emel vállain, mi alatt erőteljes iljú is roskadoznék. 0 nem csak egyházának, sőt bizton elmondhatjuk, hogy városának kormányát viszi könnyen, vidám lélekkel. Alig tud egy napot úgy eltölteni, hogy kedves szeretett híveit ne lássa, egyikkel vagy másikkal ne szóljon, családjáról körülményeiről ne kérdezősködjék. Láttam egy betegével, kire jelenléte annyira hat, hogy csak akkor enyhülnek fájdalmai, akkor vidulnak vonásai, ha lelki atyjával beszél. Hallottam, midőn könyörgött egy családatya tanácsaért, hogy elfogott és bebörtönözött fiát kiszabadithassa ; láttam, midőn ez ügyben városa bíráját maga elö idézve a fiatal, erőteljes bíró, megalázódva állott, az erőtelen beteges lelkésznek tiszteletre méltó alakaja előtt, s meghunyászkodva hallgatta a kíméletlen szigorral dorgáló szavakat lelki atyjának ajkairól, kinek ott ígéretet tőn, jóvá tenni hibáját, s azt meg is tartotta. De láttam azt is, midőn e lelkipásztor a szó szoros értelmében utolsó krajcárját adra a szűkölködőnek és lapangva járt ide s tova a városban csak azért, nehogy ismét valami szerencsétlenre bukkanjon,a kit már nem segíthet. Sőt volt rá eset, hogy kölcsön vett föl, csakhogy egy hívének nyomorát enyhíthesse. És a mi még több, neki mindegy katholikus vagy református, ha nyomort lát, akkor csak az embert tekinti, a ki szenved, nem pedig a vallásfelekezetet, melynek az tagja. És épen ezért nincs városának kath. lakosai között is egy sem, ki őt a legmélyebb tisztelettel atyám uramnak ne nevezné. Ha pedig szószékébe föllép, oly ifjú tűzzel szól e még mindig fiatal lélek rokkant sárházából, hogy a ki nem látja, alig hiheti, miként ama meggörbedt öreg beszél, kiből csak erőtlenség látszik. Nincs is az ő templomában, ki beszédére figyelmetlen, mert az ő szavai ébren tartanak mindenkit; mert mindegyik érzi, hogy a mit beszél, őt érdekli és neki kell tanulni belőle. Midőn mindezeket láttam, alig költött valaha ember bennem oly tiszteletet, mint ezen öreg lelkész, ki maga az élő curapastoralis, de hallgatókban sem láttam soha oly szeretetet, milyennel az övéi viseltetnek ö iránta, és méltán, mert ő benne alkalmasint unicumot bírnak.