Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-08-02 / 31. szám

syndeton, polysindeton, gradatis stb. stb., hiányzik. S mit szóljunk arra, hogy a túlzásra felhozott példa nem egyéb egy roppant dagálynál! ez nem használ, hanem árt, s pedig nagyon árt, a dagályra különben is hajlandó növendéknek. A verstan elég terjedelmes, részletes, hanem, ha már különösen a magyar nyelv természetéből fejti ki némileg a rímes versek mérték szerinti Íratását, kár volt a hangsúlyozás! és idői mértékeket meg nem különböztetni, s amabból a költészetünkben levő rhythmust, emebből a Ráday-és classicai verseket húzta volna le, mert a magyar vers nem scandálható, mint ezt a Petőfitől például felhozott „Ereszkedik le a felhő" is bizonyítja, mely épen nem chorijambicus. — Az ottava stanzát kár volt, minden megnevezés nélkül, csak egyszerűen beosztania nyolcsoros strophák közé, mert az önálló alak. — A madrigal, rondeau, triolelte hiányzanak, melyek nem nagy kárt tesznek ugyan a könyvnek, de miután nem épen tankönyvnek készült a munka, teljesség végett ott lehetnének. Még a költész szóra egy kis megjegyzést s áttérhetünk az alkalmazott aesthetikára. Szabó Károly nem első, ki a költő szó kétértelműségét, hiányát észrevette, csaknem ugyanezen szavakkal szól Pap Ignác is költészettanálban, azonban mindketten feledik, hogy a költész szó a festesz, építész stb.ivei együtt hibás, mert ász, ész végzettel nem igékből szoktunk nyjlvünk természete szerint szavakat képezni, hanem főnevekből pl. szobor, szobrász; zene, zenész ; gép, gépész ; nyul, nyulászat (nyulász főnév nem használtatik) stb., s ha festész, építész stb. használtatnak nem szükség még egy törvénytelenséget vonni be a nyelvbe. A költészettan általános fogalma, a költemény s annak kellékei előadása után áttér a költemények némi felosztására, mely megint nem tiszta, nem szabatos, pedig qui bene distinguit, bene docet. Szerző ugyanis a drámát subjectivo-objectiv költeménynek mondja, nem gondolván meg azt, hogy subjectiv költeménynek fentebb azt nevezte, melyben a költő önmagáról Önmaga beszél, mint szerző mondja „önmagát tette költészetének tárgyává.1

' Avagy van-e drámairónak saját egyéniségével csak legcsekélyebb baja is a drámánál, nem teljesen tárgylagos-e az? Az eposzban még ott van a költő, mert ö beszéli el, tehát nélküle a mü nem halad, de a drámában nem is beszél a költő, csak beszéltet; tehát benne csak annyi alanyiság van, hogy említeni sem érdemes. Abban tévedt itt szerző, hogy az egész osztályozáson nem vitte keresztül azon irányvonalat, melyet elkezdett húzni, t. i. a szerző és müve közti viszonyt. Szépen fejtegeti Sz. K. a lantos költemény előállását, de abban, hogy a lyrai költemények általános jellemvonásai közt a szaggatottság is ott volna, nem értünk egyet sem vele, sem dr. VischerT. Frigyessel, mert előjön ugyan a szaggatottság sokszor, de általánosan minden lyrai költemény csak azért látszik szaggatottnak, mert a gondolatokat nem egymásból fűzi, hanem egymásmellé helyezi, s mert belőle minden periodicus magyarázatosság száműzve van. — A lantos költemény osztályozásában ismét az a fonákság, hogy alkalmi és alanyi költemény nem zárják kf egymást, mert alkalmi költemény is tükrözheti vissza a< költőnek azon alkalomkori belvilágát. — A harmadik osztályozás utolsó osztályának hibás voltát alább fogom kimutatni. A dal meghatározása s általában a dalról irt cikkek tartalma világos, érthető s elég szabatos, hanem azt nem foghatjuk meg, hogy szerző miként toldhat össze két annyira más költeményt mint Tompának „Télen, nyáron pusztán az én lakásom" és „Békót tettem kesej lovam lábára" kezdetű dalai ; hogy nem vette észre, hogy a „Télen nyáron. . . eszméje négy stróphában oly szépen, oly minden hiány nélkül le van irva, hogy ahhoz semmit toldani nem lehet. Az elegiáról irt cikk szép, nemcsak értelmesen, de szinte csínnal is van irva, minőnek szeretnők az egész müvet, hogy a növendék már az egyszerű tanulás által kettős eredményt érne el, aestheticat tanulna s a szép stylhoz szoknék. Az óda meghatározása nemcsak, hogy nem szabatos, hanem dagályos is. Egy kézirati aesthetikát ismerünk, mely négy szóval többet mond mint Sz. K. három sorral, igy határozván meg az ódát, hogy az: „lelkesült kedély lyrai nyilatkozata." A többi szinte jól át van gondolva s világosan előadva. A dithyramb már azon költeményfajok egyike, melyeknek fejtegetésénél szerző — mint maga mondja — oly elveket s műszabályokat állitolt fel, melyek a közönséges használat és felfogásban kissé idegenekür hangzanak. — Nincs senkinek az ilyen ujjitás ellenére,, csak arra kell figyelmezni, hogy az új felfogás valamit világosítson, s ha tán valamiben ingadozás volt, azt helyre hozza. Azonban fájdalom Szabó K. a dithyramb lényegét egészen megrontja meghatározásával, a szokottnál talán (de csak talán) magasabb hangú, nagyobb elragadtatással irt ódákat is. mint „A magyarokhoz" Berzsenyitől stb. dithyramboknak számítván, holott a dithyramb nem egyéb, mint oly dal, melyet a költő vagy túl ragadtatásakor mámoros fővel, vagy pedig bortól vidám lélekkel kedvderitésre ir. Legalább eddig az egész világ ezt tartotta. Hiszem, ha Sz. K. meghatározása állana, Pindar a, legnagyobb dithyrambköltő volna a világon, mely címnek ő maga fogna (ha ugyan meghallhatná) legkevésbbé örülni. — Ám teremtsen Szabó Károly egy osztályt, melybe sorozza azon költeményeket, melyekben „a költész lelkét áthatolt s valami nagyszerű tárgy iránt hevülő, általános becsű szívérzemények magasztos lelkesüléssel, szélesb körű s látnoki erővel bíró elmélkedéssel, fejeztetnek ki" s nevezze azon osztályt lángolatnak, csak azt ne kívánja, hogy ezen lángolatot mi aztán dithyrambnak s a legnagyobb odaköltőt dithyrambirónak tartsuk. Különben még ez sem szabad, mert az aestheticus nem teremti a költeményfajokat, hanem a lángelmék müveinek vizsgálgatása, hasonlitgatása által von el egyetemes értékű szabályokat. — S most, a hymnuszra különös észrevételünk nem leyén, áttérhetünk az értelmi lantos költészetnél a költői levélre.