Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-05-31 / 22. szám

/ / 7 ///t ^-(A-1

Az eszmét, hogy a krisztusi szellem bensöképi elsajátítása egyetlen út a szellemi örök élet elérésére, alig- lehetett érthetőbben és kézzelfoghatóbban kifejezni, mint midőn Jézus ^azí; teste evésének és vére ivásának képe alatt adta elö, mert föl Jöhetett tenni, hogy azt már csak nem fogják szószerinti értelemben venni, képes értelme szerint pedig szinte lehetetlen rá nem jőni 'arra, hogy Jézus a hívőktől a szellemével való benső feldolgozás általi egygyélételt igényli. — Ámde nincs nagyobb vak, mint a ki látva nem lát és nincs konokabb hitetlen, mint a ki vak hitében magát igazhivőnek tartja; készebb a legnagyobb absurdumot föltenni, semhogy külső csodahitével felhagyjon, s azért tanitványai közül sokan, a helyett, hogy a találó képes beszéd igaz értelmét keresték volna, inkább uj csodatételen jártatták eszüket és beszédét arra magyarázták, hogy mint csodatevő magát általuk elevenen fel akarja falatni s azért ^axl-rjpoq, loyoq,, kemény beszédnek1

*' mondták, a mit hallottak. Jézus tehát, hogy minden további félremagyarázásnak véget vessen, kimondja egyenesen és világosan (63. v.) „A szellem (jrvey/za) az, a mely megelevenít, a test nem használ semmit; a beszédek, melyeket én szólok hektek, szellem és élet." Ezzel minden kétséget kizárólag ki lett mondva az ítélet azon hit felett, mely Jézus külső, érzéki megjelenésére fekteti a súlyt, annélkül, hogy annak szellemi jelentőségét keresné, azt a durva hitetlenség csak más nemeképen tüntetvén fel. Ha Jézus e nyilatkozatait jól megtekintjük, semmi sem látszik határozottabbnak, semmi sem világosabbnak mint az, hogy Krisztus a szellemi megujulásra fektette a fő súlyt, és mégis — oly nehezen tud az igazi szellemiség az emberek közt meghonosulni és oly nagyon hajlandó a külső concret élethez szokott ember mindenütt érzékelhető tényeket föltenni, hogy századok múlva, magokat bona fide Krisztus követőinek mondó emberek ismét amaz álhivők nézetére térvén, kik Jézus előadásában meg nem emészthető oxlypoq Xoyog-t láttak, az Ur teste és vére evését az Úrvacsorában betű szerint vették, és azt az átlényegiilés (transsubstantiatio) tanában a hit egyik főcikkévé tenni nem átallották. Valóban nagy ideje, hogy a hitfejédelem nyilatkozatait egyszer valahára megértvén, komolyan szívünkre vegyük világos szavait, hogy '6 „szellem és élet," és hogy csak is mint ilyen hi- / tünk szent tárgya, üdvösségünk ő. Hagyjunk fel tehát a spiritualismus gúnytárgyává való tevésével, midőn itt ott egynémelyek az ujkoru pharisáismussal szemben az Üdvézitő tanát maga tisztaságában hirdetni bátorkodnak.*) Azonban bármily felséges is a hit most adott fejtegetése János evangelioma szerint, mégis mint bizonyos alkalommal ejtett beszéd, az alkalomszerűség jellegét magán hordja s a tárgy minden egyes momentumát ki nem meríti. Teszi ezt Pál apostol, amaz első Istenember, ki a Krisztus által támasztott uj hitéletet rendszeresíteni és gondolatszerüvé tenni volt hivatva. Hittanának rövid vázlata a következő : Az ember áll oap% és voug, testiség és elméből. A <jap%, melynek mozgató elve a^^, lélek, a külsőre, hiúra, mulandóra lévén irányozva, a jóra törekvő yoys-sal mindég ellenkezik, ezt a jó végrehajtásában folyvást gátolja (Róm. 7, 22, 23). Az ember ily formán mind örökre bűn alá marafclna rekesztve, ha Isten ingyen való kegyelme onnan ki nem ragadja. E kegyelem nyomán részeseivé leszünk amaz Udvezitő hitnek, mely abban áll, hogy hiszünk abban, „a ki feltámasztotta a mi Urunk Jézust a halálból, ki a mi bűneink miatt (dia r« nopa7tT(úpara) halálra adatott és feltámadott a mi igazulásunkért"' (Rom. 4, 24, 25). Jézus e megváltói ereje nem látható, de a kit Isten kegyelme megválasztott, érezvén annak hatását bensejében, meg van győződve róla, hiszi és e láthatatlanba vetett hit betudatik neki igazságul ^Xoyiadr) ecs dcxacoaúvyv). Magától értetik, hogy itt nem azon, magok semmit nem tevő, de mindenben gáncsoskodó'egyénekre célozunk, kik a tpdományt nem ismerve, nem is sejtve, hogy mi körül forog a kérdés, ellenünk mint Isten- és Krisztustagadók ellen gyűléseken debachálni nem pirulnak. Az ilyenek, mint polgártársaik becsületében gázolok, mindenesetre komoly megrovásra érdemesek, de velük szövilába ereszkedni a tudomány méltóságán alóli dolog volna. A tudomány mindössze is annyit tehet,hogy az utókor bámulatára följegyzi, hogy 1863 a magyar prot. egyház kebelében oly sötét oduju baglyok is találkoztak, kik keresztyénségükkel egyezőnek tartották halálhuhogással riasztani, midőn mások az üdvezítöt követve szellemet és életet hirdettek. 43*