Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-05-24 / 21. szám

TÁRCA. MISSIÓI LEVELEK DR. BALLAGI MÓRHOZ. L1II. Egy ember és lelkész, milyen a mai korban több is lehet, azt monda nekem még nem oly rég, Krisztustól a te famíliádtól kezdve mind ábrándozok vagytok, stb. Mit kexessz te idegen nép közt. A világot nem fogod megtéríteni, miért pazarlód erőd és tehetségedet. Eszembe jutott a mező patakja, mely a tengerbe siet hogy ott haljon el. Én a nekem adott kérdésre megfeleltem. Krisztustól fogva tehát, ki isteni fiusága mellett a hit alapitója, a lelkek térítője volt s példát hagyott mint kell a bűnbe merülteket is megnyerni az örök igazságoknak, minden hittérítő előtt, ha valamely nép vagy nemzetségből való sereget hitt maga körül gyűlni, élénk volt a vágy: lesznek-e hallgatói; s lelkének lángoló sugalma, szent ihlete mint fogja a lelkeket körül ölelhetni. Ezen érzések s ha valakinek ugy tetszenék, képzelödések közt siettem én is Galacra. Midőn elérkeztem, tíz óra volt. Híveink már összegyűlve voltak, s én meg sem pihenve, hónom alá vettem a bibliát, s mely egy vendégfogadó teremében volt, az istenitisztelet helyére siettem. Énekeltünk, s végzém az igehirdetést alkalomszerüleg. A missiói prédikálás már rendeltetésénél fogva is elüt a más hallgatóság előtti prédikálástól. — Sokszor, ha az igét szomjuhozókat látom magam körül, s nézem tekintetűket, egészen más tárgyról kell prédikálnom mint a mire, ha csak futólag is, elkészültem magamban. Ilyen prédikáláskor a szív és lélek minden erejét össze kell szedni, hogy hathassunk s a lelkeket téríthessük. Ez alkalommal híveim számosan voltak s az elegendő nagy terem be nem fogadhatá a sokaságot. — Hála Istennek! nekem mindig legnagyobb örömöm, ha vannak, kik az elhagyatásban vigasztalást a vallás mennyeiségében keresnek; ha én az üdvösségre vezérlő útat a tévedezöknek megmutathatom. Olykor már a prédikáció vége felé jőnek hallgatók. Ezeket sem lehet vigasztalatlanul hagynom s őket tekintve, reájok is hatni akarva, megint űj gondolatok jőnek lelkem elé, melyek a kezdettől jelenvolt halgatóimra is a legérzékenyebb benyomást gyakorolják, ilyen volt a mostani is. Prédikálás után Úrvacsorát szolgáltattam, s látván, hogy sok itt az aratni való, bezárám isteni tiszteletünket azon kinyilatkoztatással, hogy pünkösdre megint megjelenek, ha Isten segit közöltök, egy égi lángot hozva a hit és lélek szabadság vágyának kegyelmének égi lángját, hogy azt a keresztény hit s hoHszerelem nyilatkozásaiért epedő lelkekbe löveljem. Prédikálásom meghozta az óhajtott eredményt. Az nap délután egy lelkes hívemmel a többieket házonként megkeresve, felszólítanak, hogy mit előbb tenni nem volt szándokom, másnap is prédikáljak. Láttam az epedő vágyat s lelkem öröm hála érzéseivel tölt el, mert máskor az ily léleknyilatkozatnak tanuja nem leheték. Előbbi tervem szerint rökországba Tulcsán és Kils ztendzsén hol Oroszliegyi •átom lakik, kelle megfordulnom, s most ennél hasznosabbat teendő, Galacon maradtam, érlelgetve az eszmét, magyarázva a mikéntet, hogy Galacon, egy egyházközséget alkothassunk. A második nap meghozta a lelkesedés kívánt gyümölcsét. Kevesebb számmal ugyan, mert maradásomat mindnyájan nem tudták, de mégis szépen összegyűltek hheink, s egy nagy részt olyak, kik első nap nem voltak jelen. Félben tehát megint uj hallgatóságom volt. Prédikáltam az Üdvözítő megjelenéséről feltámadása után. Megjelent-e nektek is Krisztus ? láttátok s ismertétek-e a hit és minden erkölcsi jó fejedelmét. Prédikációmba végül bele szőttem Ezekielböl a szétszórt csontokról szóló gyönyörű példázatot ,is. Ti vagytok azon szétszórt csontjai,, mondám, vallásunknak s magyar nemzetünknek. A beszéd jutalma lelt a legmeghatóbb elérzékenyülés. Az imádkozás helyén többi hallgatóinktól külön állt egy sereg leány nagy lelki megindulással hallgatva az evangyéliom vigasztaló és vezérlő igéit. És én miután szolgálatomnak vége lelt, mit máskor nem tettem, előre menék, s a leányok előtt megállva, megint beszédet tartottam nekiek az ember erkölcsi szépsége és örömeiről. Ok, szégyenünkre kell hogy kimondjam, magyarok s a bűn leányai valának. Én láttam ezt tekintetökből; épen azért álltam meg előttök, hogy az erkölcstelenség kábító mámorából felrázzam leiköket. Sírtak szégyenökben, s mardosó bünbánatukban. Az erkölcstelenség, a kebel érzelem virágainak meg nem becsülése a lélekben egy mardosó tövist hagy hátra, melynek szúrásait az élet minden kéjei sem tehetik érezhetetlenné. Mi lesz belöletek? mondám a többek közt, sírok rajtatok, ti elpusztultok, elvesztek szégyenünkre és önkárhozatotokra. stb. Szavaim százából, remélem, legalább hogy egy mag ki fog kelni mint jó földbe esett. Már a kit tudok, ily két megtért bűnleányban gyönyörködött lelkem, s ezek hálakönynyel köszönték meg hogy őket egy jobb űtra, az erkölcsiség szent útjára vezérlém. Testvéreim nehéz kínos munka ez. De ha Urunk azért jött, hogy megtartsa a mi elveszendő volt, s ha a jó pásztor elhagyja a kilencvenkilenc jnhot s az egy eltévedtet keresi fel, nekünk pásztoroknak föl kell keresnünk a bűnösöket is. Ok futnak olykor saját leikök sirása elől is; a mi szavunknak a bűn látásin fájdalomban reszkető kinyomatával meg kell hatni és rázni leiköket, hogy saját magukhoz s Istenhez, megtérjenek és éljenek. Látván Galaci híveink vágyát, délután összehívtam őket B. M. atyánkfia házához, s mind egyig megjelenvén, hosszas tanácskozás után az egyházközség megalakulva lön. Egy atyánkfia Sz. J. ajánlkozott s kötelezte magát, hogy gyermektelen ember lévén, holtáig, egy tanítónak vagy papi egyénnek, ki iskolát tanítson s vasárnaponkint az Isten igéjét magyarnyelven hirdesse : élelmezést ád E részbeni nagyobb biztosításul ezen igazán nagy áldozatra még két atyánkfia Ígérkezett, ajánlkozott. A megállapodás az lön, hogy ha Sz. J. atyánkfia kötelezettségének meg nem felelhetne, a máskét ajánlkozó lép helyébe, teljesiti kötelezettségét. Ezek után egy épen a háznál jelenvolt mesterlegény atyánkfia egy perzselyt vett; én lepecsételtem az áltálán még 1861-ben készített moldva-oláhorf szági ref. magyar ekklézsiák pecsétjével, s azonnal meg^