Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-05-17 / 20. szám

vén híveim. Buzeói híveimmel kik óhajták, hogy mindnyájan összegyűlhessenek, ugy maradtam, hogy Pükkösd felé, ha Galacról visszatértem megyek el hozzájok egy vasárnap, mikor a vidéken egyenkint lévő cselédséget is összegyűjtik s confirmálást és esketést is végezhetek. Buzeói hiveink ott lévő hitsorsosunk, osztrák sztároszt, Boroskai úr buzgalma folytán, kinek szintén én confirrnáltarn leányát két év előtt, egy pénztárt csináltak; gyűjtenek bele időről időre, hogy abból, midőn ezentúl hozzájok megyek, útiköltségem fedezhessék. Ilyen igyekvés mellett lesz néhány év múlva lehető, hogy ott is hol hiveink kevés száma miatt sem egyház sem iskola alapítására nincs kilátás: ha csak kétszer is évenkint megfordulhatok vagy én, vagy a ki utánam jő, a nélkül hogy ez tetemesb költségébe kerüljön a missiónak. Vajha a jövőre kiható gondoskodás megtermené gyümölcseit. Buzeóban és másutt vannak híveinknek gyermekeik, vannak itt ott árvák, kik minden iskola nélkül nőnek, hogy néhány év múlva nemzelileg és erkölcsileg is elpusztuljanak. Ezek sorsáról úgy gondolkoztam, hogy összeszedem őket s mihelyt Isten megengedi, hogy Ploesten iskolát építhetünk: magamnál tartom. A kinek köztök szüléje van s teheti: hoz számára, enni valót, a kinek nincs, arról magam fogok gondoskodni. Már van két gyermekem ilyen s ez alapja leend később egy hit és nemzet különbséget nem ismerő „evangyéliomi szegény árva intézetnek.u Buzeóból Brailába mentem egy kereskedővel , ki néhány évvel előbb görög szerzetes volt, s ki sokat beszélve hajdani szerzetes életéből, dacára hogy e mezőségen Oláhország e legveszedelmesebb helyén mentünk egész éjszakai utazásom nein volt kellemetlen. — Különben pedig nekem minden úti kellemetlenség már megszokott dolog, csak a test romlik, a lélek pedig boldognak érzi magát, ha mehet, ha futhat, s szent céljaiban tovább juthat. Brailába érvén ó szerinti húsvét szombat délutánján Czakó atyánkfiával — kit egyházfinak tettem volt — fölkerestük híveinket, kiknél midőn hozzájok megyek, ünnep van, s oly jól esik midőn látom a vallás biztató szava által lelküket emelkedni, elevenedni. Húsvét első napján a szokott helyen Csiki gondnok atyánkfia házánál gyültünk össze szép számmal, a mennyi egy elég tágas terembe beférhetett. Prédikáltam alkalomszerüleg, Úrvacsoráját szolgáltattam s egy házaspárt, ki néhány évvel ezelőtt idegen ajkú lelkész által eskettetett meg, s nem értvén az esketési beszédet nyugtalanok voltak, látva bizonyítványukat, házasságukat megáldottam, többet nem tartván szükségesnek mint leikök megnyugtatását. Az aratásra való gabona sok, de az arató igen kevés,—nem egyszer sohajtok igy fel elszórt híveink között. Brailában Csiki gondnok atyánkfia vendégszerető házánál tartva szállást, ez alkalommal egy általa adott perzselyt bepecsételtem oly formán, hogy abba időről-időre gyűjtögessenek. A legelső magot tette bele Zilahi Imre egy angol hajón szolgáló derék hazánkfia s Hoffman szintén vele szolgáló gépész, Csiki és többek. Meg van minden a mit tennie lehet egy erötelen embernek. A jelen szenvedéseit s küzdelmét átélve én a jövendőnek vetek. Ki kel-e, nem tudom, én plántálok, ha lesz Apollós, öntöz, de az örök Isten az a ki előmenetelt ád. Brailában meglátogattam Gellértet az angol missionáriust, s az osztrák consult, ki tőlem a külön felekezetek közötti lényegesb különbséget kérdezé. Megnyugodott válaszomon. En pedig húsvét másodnapján kora reggel, — mindjárt indulok Galac felé. Itt működvén, meg sem pihent, már amott van lelkem. Összegyülnek-e híveim ? Lesz e ki vár reám az evangyéliomot epedve, a halhatatlanság örök igéit szomjúhozva : nem tudom. Remélem. Itt az idő, menjünk, e levelet pedig folytathatásáig be kell zárnom, Isten velünk! Braila, apr. 15. 1863. Czelder Márton. GYÁSZHÍR. Folyó hó 4-kén hunyt el tüdőszélhíidésben m. hidas-* kürti Nagy István, a m. királyi hétszemélyes tábla közbirája , életének 62-dik, boldog házasságának 32-ik évében. A boldogultnak halálával polgári életünk, hazai tudományosságunk, s ref. egyházunk egyik jelesének elvesztét fájlaljuk. A polgári életben áldozatra kész hazaszeretetével, birói pályáján szilárd igazságosságával vivott ki magának köztiszteletet. Számos hazai vállalatokban mint tekintély s áldozó hazafi vett részt; s nemcsak a közéletben tünt föl, de a családéletben s okszerüleg rendezett jószágkezelésben is a polgári erények buzditó példájaként haladott. E mellett kiképzett értelmiségével folytonosan áldozott a tudományosságnak is, főleg a hazai történelemben búvárkodva. Magán könyvtára, kivált a magyar irodalomra vonatkozólag, egyike a leggazdagabb és legkitűnőbb magán gyűjteményeknek. E könyvtárában s ritka pénzgyüjteményében a magyar történelem legritkább kincsei lelhetők fel. Nagy István elhunytában kétszeres veszteségét fájlalja a magyar ref. egyház, különösen a dunamelléki kerület. 0 egyike volt azon keveseknek, kikben a polgári erény vallásos buzgósággal — a minden hitvallásuak iránti keresztyén szeretet, saját egyháza iránti áldozatra kész lelkesedéssel párosult. A pesti ref. papnövelde benne egyik alakítóját emlegeti hálásan. Egyháza iránt minden alkalommal tettlegesen tanúsított buzgóságáért a dunamelléki ref. egyházkerület elisrneréseül e. h. kerületi tanácsbiróvá, s a pesti fötanoda igazgató bizottmányának tagjává választotta, mely hivatalokat mind haláláig kitűnő szeretettel s kitartó munkássággal viselte is. A boldogultnak végtiszteletére f. hó 6-kán délután 3 órakor a Trattner-Károlyi házban az értelmiség minden köréből számos tisztelői jelentek meg. A gyászszertartást a a ref. főiskolai dalárda segélyével ft. Török Pál superintendens úr végzé, ki a boldog emlékűnek tettdús életét rövid, velős , és kerekded gyászbeszédében meghatóan rajzolá. Legyen áldott emlékezete 1 A vigasztalás Istene enyhítse a szomorú család méltó fájdalmát! GYÁSZHÍR. Az 1853-ik esztendő nyarán hét pályavégzett ifjú tett egymásnak nagy, erös fogadást Kecskeméten, hogy tiz év múlva, 1863 május 31-én, felkeresik egymást az ország fővárosában. Itt a május 31-ke; tiz esztendővel vénebbek vagyunk mint tegnap valánk. — Célt értünk e már mind a heten ? — Hatan még tévelygünk, esünk, kelünk, csak egy van ki célt ért közöttünk: Sarlay Gerson. Ne várjátok a lánchídfőnél barátim ! — A Duna szigetében kis fejfa mutatja a célt, melyet 32 évi futás után elért. — Hét év óta tikkadtan sietett oda, — a helyre, a mit előre látott a sorvadozók világos látásával; melyet ugyancsak reménykedésével könynyebb óráiban oly távol vélt lenni.