Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-03-15 / 11. szám

mára. — A tanitó jelen munka rendszerét követve, s minden rövidbe foglalt kérdést kiszélesítve, megmagyarázva; legbiztosabban célhoz jut. A tanuló eme magyarázatok után ismételgetve a kérdésekbe foglalt tételeket: inaradandólag elsajátít minden müszabályt, s az alap — melyre aztán ön erején is rakhatja zenei tanulmányait — rendületlen lesz. — A műkedvelő pedig — miután bizonyos zenei ismeretei vannak — minden kételyét eloszlathatja e könyvecskével, s ha eddig egy vagy más tárgyban homályos fogalmai voltak: itt biztos kalauzra talál. ,,Az eddig mondottakat elmondták már az angolok; elmondta Lobé is a német közönségnek; s kizárólag a Zenekáté mellett maradva, én is Ietehetném a tollat. De zenei viszonyaink szempontjából szükségesnek tartom: ide csatolni nézeteimet a tanítás, műszavak s általában a zenei nyelv érdekében. „A zenei műveltséget német ajkú szomszédaink hozván Magyarhonba, a zeneközönség e perctől kezdve mostanig ezen mesterek túlnyomó befolyása alatt áll, mely körülményből önként következik a magyar zenészeti nyelvnek parlagban maradása, sőt a német nyelvet nem értő közönség lassú fejlődése is : magában a zenében. „Volt ugyan már a régibb időben egy pár jeles magyar ajkú zenetanitónk, (Gáthy; Dömény Sándor); kik azonkívül, hogy magyar nyelven tanítottak, magyar elméleti és gyakorlati tankönyveket is dolgoztak. A nemzeti színház ismert nevű igazgatója — Bartai — Magyar Apollo cimü öszhangzattant bocsátott világ elé: de az akkori idő még nem volt annyira érve, hogy ezen előharcosok törekvését méltányolni, pártolni tudta volna, sőt tapasztalásból mondhatom, hogy sokan előítéletből, sokan pedig azért becsülték többre a német zenemestert, hogy gyermekeik ez uton a német nyelvet is eltanulhatják. „Az ujabb zenészeti mozgalmak óta több gondot kezdettek ugyan fordítni a zenészeti nyelvre, s gyártottak sok életrevaló műszót és tárgynevet; de ezen eljárásokban nagyobb levén a nemzetiség szeretete, s felületesség, mint a zenei ismeret: az illetők többnyire túlságba estek, s olyan tárgyak körül is központosították figyelmüket, melyek egészen elmaradhattak volna; (mert — miként alább még megérintem — az ily műszavak eltnagyarositására nem vagyunk feljogosítva) vagy a nem épen közvetlen szükségeseket magyarították el, melyek a magyar ajkú szerzők műhelyében nemhogy szükségesek, de ismertek sem voltak. —Többek közt legyen elég például felhoznom a s o n á tát, mely ránk nézve oly idegen, mint a mastix-fa, s szintén csak oly ismeretes, mint épen ezen afrikai növény. — Dacára ennek már Rózsavölgyi csárdásai közt láthatni ily feliratot: hangzatla, később pedig — s napjainkban is—divatba jött a h an gmü nevezet, mely mindkettő a sonátát akarná helyettesíteni. „Ezen nyelvészeti mozgalmak azonban nagyobbára csak néhány zeneszerző, s mindent purificálni akaró iró részéről történtek, s a nevelés terén — hol leginkább lehetne és kellene meggyökereztelni a magyar nyelvet — mindeddig mélyen hallgattak. „Ily viszonyok közt keletkeztek utóbbi időkben a magyar zeneegyletek, népiskolák, melyekben a zene elemeivel komolyabban akarnak foglalkozni, mint eddig; tanitó képezdék, conservatoriumok, melyek átalán véve nyilvános tanintézetek levén, a magánosak által nélkülözhető magyar nyelvet — mint tannyelvet — szükségessé tették, s minek következteiil ma már mindenki a magyar zenei nyelv teremtéséhez, reformjához, s sok esetben — össze zavarásához kezdett. „Jelen Zenekáténak tehát a fennemlitett célon kivül fontos megoldani valója van a nyelvészeti téren is, s ha mint nem szoros értelemben vett nyelvész, nem mindenben értem célt: a kezdet nehézségeinek tulajdonítandó. „A műszavak szerkesztésénél különbséget teltem azok közt, melyek csak külsőségekhez és azok közt, melyek szoros értelemben a tudomány nyelvéhez, s tehát saját körünkbe tartoznak. — Amazok a zenemüvek előadására, az időjelzésre, s műformákra vonatkoznak, s miután rajtok egy nemzet sem változtatott, hanem mindenki meghagyta olasz eredetiségökben, én sem akartam kegyeletlen lenni a zene első művelői iránt s nem akartam ama históriai emlékekkel összekötött szavak helyébe jelentéktelen uj magyarokat tenni. — Ezenkívül meggondolva: hogy a zene — rrnnt költészet — még nemzeti jelmezbe burkoltan is általános: a szoros purismussal csak elszigetelnek magunkat más művelt nemzetektől, mely a legjobb esetben is különcködés, kezdetleges helyzetünkben pedig nevetséges. — Még felötlöbb ezen magyarosítás a zenei műformákra nézve, mint például: sonata, syrnfonia, or a tórium, requiem, kántate, hymnus sat.*) Mert mind ez nem a magunk találmánya, s ha jogosan magyar nevet adhatunk e műformáknak, ugy minden idegen ajkú jeles művészt -a görögöktől mostanig — megbérmálhatunk. — Annak örvendünk ugyan, ha halljuk, hogy Némethonban a magyar zene nagy zajt csinál: de vajon mit mondanánk ahoz, ha szomszédaink a „Csárdást" K n e i p e r-nek kezdenék nevezni!! „Végre megemlítem azt is, hogy a számtalan tarka szinű ó és uj műszavak közt előnyt adtam a közéletben már használtaknak; mert a zenetanulónak — sőt a nyelvet illetőleg, magának a tanítónak is — sok nehézséggel kell megküzdeni, s azt vélem, hogy a légből kapott uj szavak mellőzése által — ha szintén ezeknek némelyike kiállja is a szigorlatot — a haladás útját könnyítettem." Mindezek után nekünk nem marad egyéb hátra, mint hogy ft zenetanitók és átalában minden zenetanulónak figyelmébe és pártfogásába e célszerű és hasznos könyvet, még egyszer szívesen és sürgetöleg ajánljuk. *) Ha netalán az olvasó megütköznék, hogy tiltakozásom dacára a Zenekáté folyamában mindenütt épen ily elmagyarositott műszavakkal találkozik , — megjegyzem, hogy mind ezt a dolog könnyebb felfoghatásáért, nem pedig a nyilvánosság előtti közhasználatra tettem. B. I.