Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-02-22 / 8. szám

továbbá „a promelheüszi rege n em nélkülöz köztudomást." Valóban, ha sintataxista fiam igy stylizálna, azt mondanám, nem teremtette Isten arra, hogy a tisztességes tudományok pályáján valaha sikerrel haladhasson és valami csekély észtehetséget irigénylö mesterségre adnám. Azomban ez mind semmi ahhozképest, hol szerző a philosophia mélységeibe ereszkedvén, annak titkos tanait akarja napfényre hozni; itt már épenséggel nem birjuk követni öt szövevényes utjain. A 11. cikben például így szól: „A vallás természetes fejlődése következő eszme nyomán gondolható : 1. Az ember tartalmas énjét, összege teszi azon viszonyoknak, melyekben más embertársaihoz s átalában véve az egész kültermészethez áll. Összege ezen viszonyoknak teszi az ember énjét, jelenét, öntudatát. Az emberi szellemélet azon nyilatkozata tartozik ide, mely megtestesült tárgyak, elemek, csillagzatok, állatok, emberek sőt kézzel csinált mü vagy fétis tiszteletére irányúi. Nagytermészetesen foly itt a kérdés, miért hajlandó az ember azon tárgyak irányában, melyekben viszonyai megtestülvék, vallásos kegyelettel s tisztelettel viseltetni ? 2. Öntudatos álláspontján tudója az ember egyszersmind annak, hogy azon viszonyok összege mely tartalmas énjét teszi, egy rajtakiviili világ. De érzője egyszersmind annak, hogy a külvilág őtet oly erősen tartja magához kötve, hogy annak mint urának álljon és essék, tudniillik, hogy ö a kültermészelbe annyira be van foglalva, miszerint körülményei s viszonyainak veszte, saját vesztét is vonja magával. Cató nem élhette túl a római álladalom vesztét, sokan nem élhetik meg kedves körülményeik s viszonyuk multát. E miatt viseltetik már az ember kegyelettel azon tárgyak iránt melyekben viszonyai megtestülvék. Oly álláspont ez, melyen az énegiesség vagy személyesség teljesen vesztve van, minek következtében. 3. Nagyon természetes, hogy az embervilág ezen önmegtagadást nehezen szívelhetvén, énegiességének nemtőjéhez folyamodott, és ennek, birtokában levő érzeményi alapon olympust emelt fel, ennek körét az emberiségnek kedvezőbb istenekkel tölté be, olyanokkal, kik anlhropomorphismusi tulajdonoknál fogva, az emberhez mindenben hasonlók, a végesség kivételével." Ha Sz. űrnak kitűzött szándéka lett volna a beszédet arra használni, hogy Talleyrand szerint gondolatait elrejtse e célra ezen itt idézett beszédeket nagy mértékben sikerülteknek kellene mondanunk; de ha megértetni akarta magát, akkor annál szerencsétlenebb galimathiást még soha ember le nem irt. Legelőször is azt kérdjük, mi az, hogy „az ember tartalmas énjét, összege teszi azon viszonyoknak, melyekben más embertársaihoz s általában véve az egész kültermészethez áll?" Ugyan miféle csodadolog az, melynek lényegét viszonyok teszik ? Hiszem a viszony csak létezési forma (Aristotelesnél Trpoqrt), mikép lehet tehát az, hogy viszonyok tegyék.az én énemet? Eleintén azt hittem, hogy tán csak a kifejezésben van a hiba és szerző az „én tartalmát" akará mondani; de ismételi: Összege ezen viszonyoknak teszi az ember énjét, jelenét, öntudatát." — Ámde legyen, hogy a viszonyok teszik az ember énjét, mikép következik ebből, hogy az ember a kültermészet tárgyait, mint isteneket tisztelje. Hát az ember mindent a mihez viszonyban áll, isteni tisztelettel illeti ? E kérdés ugyan más alakban a szerzőnél is „n a g y természetesen f o 1 yu

és mi a felelet rá ? ez, hogy ,,az ember öntudatos álláspontján tudja, hogy azon viszonyok összege egy rajta kivüli világ (tehát ezen viszonyok összege a rajtamkivüli világot is teszi, énemet is teszi!), egyszersmind érzi, hogy a külvilág öt oly erősen tartja magához kötve, hogy e világban és e világgal neki élnie, halnia kell, minek következtében énegiessége vagy személyessége teljesen vesztve volna, nagyon természetes tehát, hogy az embervilág énegiességének nemtőjéhez (ki az ?) folyamodott és ennek, birtokában lévő érzeményi alapon olympust emelt fel, ennek körét az emberiségnek kedvezőbb istenekkel tölté be stb." Tehát az emberiség, hogy a viszonyok összege, melyek a külvilágot teszik, de melyek — ne feledjük — a tartalmas ént is teszik, az énegiességet végkép el ne nyomják, folyamodott az éngiesség nemtőjéhez és ennek olympust emelt, természetesen a viszonyok összegéből, mert hiszem ennek kiuiagyarázása volt a kiindulási pont és evvel salva erit res. — A kinek e beszédek olvasása után a feje meg nem szédül, az igazi — esprit íort. Én életemben sokat olvastam, sokat forgattam különösen a német philosophusok müveit, melyeknek köztudomás szerint a könnyenérthetőség épen nem sajátjuk; olvastam Böhm Jakabot, a mysticust, olvastam Hamannt, a kit kortársai oraculumszerü nyelven ejtett mély gondolatai miatt „den Mágus von Norden"-nak neveztek, olvastam, sok más homályba burkolt könyveket, sőt a titokszerü kabbáláht is tanulmányoztam és mondhatom, hogy ha kellett is sok kemény diót töregetnem, rendesen még is találtam utoljára éldelhető magot is, mely a fáradságot jutalmazta, ugy hogy én mind az napig, míg Szeremlei űr könyvét nem olvastam, mindég egy értelmen voltam az ifjabb Pliniussal, hogy nincs oly rosz könyv, melyből valami jót nem tanulhatnánk. De Szeremlei űr könyve az ellenkezőről győzött meg 5 mert ez kezdettől végig olyan, hogy ha az ember igazi kővágó munkával át bír is hatolni a szerző értelmeig: akkor veszi észre, hogy a mit talált, nem egyéb mint egy nagy — n o n s e n s.*) (Folyt, köv.) *) Egyszerre mindenkorra legyen itt megjegyezve, hogy az igaz kritika csak müvet birál és ítéletei csak is arra vonatkoznak. Ha itt ott stylisticai változatosság kedveért személyhez fordul, e személy nem más mint a mü szerzője a mint annak képét magának a bíráló a műből alkotja össze; de nem az élő egyéniség. Sz. ur, a mint hallom az életben derék, becsületes ember ; énnekem vele soha semmi érintkezésem nem volt és igy semmi okom, reá, mint emberre haragudni. — Ha azt kérdik, miért irtain hát oly élesen és mi célja az ilyen éles kritikának? Megmondom őszintén, hogy nem kevesebb, mint hogy örökre elriassza a szer-