Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1863 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1863-01-04 / 1. szám

döbbentsd meg sorsfeleidet, hogy a nagy és hosszas hallgatást szakítsák meg, hogy a mit te elkezdettél, folytassák, a mit te hiányosan adtál, egészítsék ki, eszközöljék, hogy a hazafiak, az egyház és irodalom bennök helyzett reményei új életre ébredjenek!" Valóban szépen és igazán mondva ! Vajha e kitűnő munkát mennél hamarább külön lenyomatban szerezhetnék meg lelkészeink. — St

"z i I á g y i S á n d|o r. *) EGY KÉT ÉSZREVÉTEL RÉVÉSZ IMRE URNÁK LEGUJARR MÜVÉRE. A Protest. lapnak 47. számában ismertetve volt a közönséggel Révész Imre urnák utolsó müve, ismertetve azon melegséggel és részvéttel, melyet ezen érdekes, egyházunk irodalmában tetemes hézagot pótló, becses munka érdemel. Szegények vagyunk mi magyar protestánsok monographiákra, szegények azért egyháztörténelmi müvekre, de legszegényebbek munkákra, melyek oly lelkiismeretes szorgalommal, oly ritka szakavalottsággal, oly kritikai éllel szerkesztettek volna, mint ezt Révész ur Dévay Mátyásában örömmel tapasztaljuk. — Kritikus irót a magyar egyházban mostanáig jó formán nem ismerünk. R. ur az első, ki meg nem elégedvén a nálunk még mindig dhatozó jó hiszemü elbeszélési modorral, töretlen utaknak indul, ö éles boncolás alá veszi a tényállást, minden oldalról megvizsgálja az eseményeket s adatokat, s inkább meríteni nem akar, ha forrásból nem meríthet. Mind ez rejlik a kritikának természetében. *) Végetlenül sajnálnám ha kövekező szerény megjegyzésem félreértésre adna okot. Nem hiúságból szólalok fel — hanem egyedül azért, hogy ha indítványomat a nemes keblű szerző elfogadná, talán igénytelen figyelmeztetésem sem kerülné el figyelmét; 3~ik sz. cikkében ugyan is — hol a Bodról irt munkákat felsorolja --rólam is meg emlékezik e szavakkal „Szilágyi.... két müvéhez szól hozzáértöleg, kitűnő méltánylattal" (t. i. a Budapesti Szemlében kiadott Erdély irodalomtörténetében—idézvén a VlI-ik kötet 233-411. megjelent szavakat az Athenásról és Tymbaulesröl —). Sajnálom hogy a nemes gróf figyelmét elkerülte, hogy én emiitett cikkemben Bod különböző munkásságát beosztám az illető rovatokba. így pl. a Vl-ik k. 12-ik 1. közölve életrajza s lexicona, 14-ik L Drága bíbora, 15-ik 1. Sz. Biblia históriája, Indus levele, Heortocrátese, a 30-ik 1. Párispápai féle szótára, a 306-ikI. a kősziklán épült háza, egyháztörténete, Sz. Hilariusa, kézirati magyar erdélyi egyháztörténete, a 307-ik 1. az unitáriusok története — ezen kivül röviden (a 47-ik 1.) egyházjogi munkái. Nyomtatott müvei közül hát csak két alkalmi beszédéről nem szóltam. Kézirati munkái nagy részéről nem szóltam : mert nem ismertem. Sz. S. A kritikus mindenütt és mindenben csak igazságot keres, ö ezen elvnek minden melléktekintelet feláldozni kész, s így kénytelenittetik gyakran oly tényeket is kitépni s elmellözni a történelem mezejéből, a melyek évszáza dos gyökeret vertek a közönség öntudatában. Látjuk ezt R, urnái is, ö kritikus a szónak teljes értelmében, csak hogy, ha nem csalatkozunk, eljárásában itt ott tovább ment, mintsem kellett volna mennie, a mennyiben t. i. ámbár megvagyunk győződve, hogy itt is csak legtisztább igazságszereteténél fogva oly adatok ellen is kétséget támaszt, melyek véleményünk szerint kétséget nem szenvednek. Szóljunk határozottabban. Van Dévay életében főkép egy adat, mely mostanáig ugy szólván történelmi axioinanak tekintetett, ez történetíróink azon állítása, miszerint Dévay Wiltenbergában mulatván, Luther előtt oly nagy kedvességben állott, hogy nála mind szállása, mind élelme volt. R. ur ezen állítást müvének 14. lapján kétségbe hozza,főleg azért, mert neki, nézete szerint,' semmi egykoru vagy közel korú adat alapul nem szolgál. Sajnáljuk hogy itt R. úrral kezet nem foghatunk, igaza van hogy íróink p. o. Ribini s mások ez ügyben forrásra nem hivatkoznak , de hogy arra nem is hivatkozhatnának, az már nem áll. Van azon állitásnak forrása , még pedig közelkoru vagy jobban mondva egykoru, s ez Aurifabernek azon müve, mely „Colloquia" vagy is „Tischreden Lutheri" cím alatt ismeretes. Előttünk fekszik az 1573-iki kiadás, s ennek 14. lapján szorul szóra ez olvasható : Doctor Luther sagte, er hátte einen Tischgenger zu Wittenberg gehabt, mit namen Matlhias de Vaj, einen Uníjer, welcher auch in L u t h e r i-h a u s z zu Wittenberg gewohnet gehab t." Ebből már világos, hogy Dévay, ha bár mint R.ur állítja németül nem is tudott, még is Luther házánál nem csak lakott, hanem hogy öt a nagy reformátor tulajdon asztalánál is látta el étkezéssel; világos továbbá, hogy Dévaynak már ezen körülménynél fogva reformátorunkkal szorosb, szellemi összeköttetésben állania kellett*), s hogy ennek következtében Doleschall, s ennek nyomán Fliedner nem valami rendkívüli történeti hibát követtek el, midőn azt állítják, hogy Luther Dévayban a maga második énjét nevelni akarta, egy idegen föld számára. Mert ámbár csak egyéni sejtelmekből kiinduló történetírásnak barátjai mi sem vagyunk, még is az idézettek alapján mink is állithatjuk?, hogy Luther oly tanítványából, ki mintegy „az ő mellén nyugoszik vala" ha nem is második énjét, de minden esetre szellemében működő apostolt képezni akart. Ez egyébiránt Luthernek 1544-ben honunkba küldött, s nézetünk szerint R. ur részéről e tekintetben nem elegendőleg méltányolt leveléből is kitűnik. Mert azon hangulat, mely a Dévayra vonatkozó szavakon keresztül húzódik (Ceterum quod de Matthia Devay scribitis vehementer sum ad miratus , cum et apud nos sit ipse a d e o boni odoris, ut m i h i ipsi sit d i f fi c i I e vobis dicere scribentibus) oly részvétre mutat, minőt inkább közönyös egyéniség irányában tanúsítani nem szoktunk. D.