Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-10-19 / 42. szám

van eset melyben az iskola látinányosságoknak de természetesen csak az e céllal összehangzásban léve tárgyak körében helyt lehet adni. Igy például, a szónoklat, ének, zene, rajz, szépirás, testgyekorlat, vivás stb. tantárgyakat, közönség elébe vinni nemcsak lehet hanem célos is. Mert mind a tanulók önérzete, mind a közönségnek tiszta élvezete, ezen mutatványok által biztosítva vau. A mi rnár a szigorlatokat illeti: ezek ugy, a mint jelenleg fenállanak, céljoknak kellőleg megfelelnek. Bizonyos t. i., hogy a tanuló, a szigorlatoknál, ama fentebb említett esetiségekre, a történetes sikerre, kisebb mértékben, vagy épen nem számithatván, eikölcsileg kényszerítve van, az erejétől telhető előkészülésre, mig más felöl, a tanár sem kénytelen magát, arra indítva erezni, hogy a közönség mvstifikálásával, saját, s ezzel az intézet tekinytélyének megdöntésével, törekedjék oda, hogy a gyenge képességgel biró tanuló is, tudni láttassék azt, a mit nem tud, vagy a mit tud, az oly felületességekből álljon, melyekben az intézet célja soha el nem érethetik, a jóra való tanuló pedig erején alul járó dolgokkal tölté el ifjúsága iegjobb idejét. Mi illeti azon mindenesetre figyelmet érdemlő körülményt, hogy a közönség s kivált a tanulók szülei, rokonai stb. ; más felöl pedig maga az intézeti felügyelőség is kellő meggyőződést szerezhessenek az intézet egyetemes, s az egyesek működéséről, elöhaladásáról; erre nézve a szigorlattal semmi természetes akadály összekötve nincsen, miután a szigorlat is lehet oly mértékben nyilvános, hogy az említett célok mellette elérethetnek. Ezekhez képest, a két tanári kar, a nyilvános vizsgálatokat most, midőn az iskolának, mint tudományos intézetnek, minden tekintetben a kor okszerű kívánalmaihoz alakítása van célul kitűzve, e céltól visszalépésnek tartván, azokat a felsőbb tanulókra nézve egészen mellőzendőknek ellenben a szigorlati rendszert, mint egyedül célra vezetőt, meghagyandónak véleményezi. IGAZGATÓI BESZÉD, MELYLYEL A N.-KÖRÖSI HELV. HITV. LYCEUM F. ÉVBEN MEGNYITTATOTT. Mélyen érzem egész terhét és fontosságát a hivatalinak, melylyel tanártársaim s a nagytiszteletü iskolai szék bizalma ez évre gyenge vállaimat terheli, s nem is habozok kimondani azt, midőn mint igazgatónak e helyen hivatalos kötelességből megszólalnom kell. Mert ha az egyetemes civilisatio a nevelésügyéi, emelkedése egyik fötényezöjének tekinti, az nálunk protestánsoknál ennél is több kiegészítő része magának az autonómiának , elválhatatlan kapocscsal fűzve hozzá. Mindazáltal az ügy fontosságát nem fogom a hivataléval összezavarni, s legkevésbbé szándékom fontoskodóvá lenni a fontos kérdés nevében. Nálunk protestánsoknál semmi fensöség sem állhat fen isolálva, legyen az a nevelés, legyen az egyház terén ; mindenütt kell, hogy az a közvélemény kifolyása legyen, s gyakran csak épen tolmácsa annak. Es mégis, uraim, az igazgatói hivatal fontosságáról beszéltem, midőn nálunk az igazgató még csak nem is primus inter pares, hanem egyszerűen egy a többi közt, kire az ügy kezelése, vezetése esett. Talán csak felelőssége és dolga van több, mert neki azon szellemben kell működnie, mely tanártársait s iskol ai elöljáróságát vezeti. Pedig midőn az igazgatói hivatal fontosságáról beszéltem, nem frázis akart lenni, nem kifejezése annak, hogy az ünnepélyes perc lelkemet elfogulttá tette. Igen, én tulajdonitok e percben ezenkívül is fontosságot az igazgatói hivatalnak, de koránt sem többet, mint á mennyit átmeneti korban minden hivatal igényel. Mert bárminő századok emelkedjenek is ellene, bár ujabb ,,Epistolae Obscurorum Virorum" keletkezzék is a megtámadásokból, bár az ellenkező törekvéseknek vége-hossza ne legyen, be kell látnunk, hogy a nevelési ügy egyik legfontosabb átmeneti korszakát érinti. Es uraim vizsgáljuk meg higgadtabban, hogy a küzdés az átmeneti korszakban a régi mellett az uj ellen, valóban protestáns küzdés-e ? vagy ujabb diadala a schola-Micusoknak a humanisták ellen, mert e kérdés tisztába hozatalától függ a másik, hogy ez átmeneti korszak küzdő elveit fentartani, vagy elejteni kell-e? Rá sem kell mutatnom hogyan keletkezett, és mi a protestantismus. A világnak haladni kell; ez rendeltetése, ez története a teremtés első napjától kezdve. A protestantismus a végzet ama kereke volt, mely egy izben azokat, kik haladását vissza akarák tartani , magával sodorta. Akkor is hangzott a merev ,,non possumus", és mégis megtörtént a haladás. Akkor is hangzottak a jó és nemes ellen ama vetők, melyek Lengyelországot megdöntötték, és a protestantismus még sem rántathatott le a sárba. — Akkor a protestantismus annyit tett, mint tiltakozás az uj idők szellemét lebilincselni törekvő régi ellen. És ma a protestantismussal akarnak némelyek tiltakozni a nevelés ügyében a józan haladás ellen. Nyíltan szólok s szóihatók, uraim, önök előtt, kik midőn ez igazgatói székre emeltek, engem a szakrendszernek egyik szerény munkását, de lángoló harcosát, ugyanakkor a szakrendszer folytatásának szükségességét felemelésemmel mondották ki. Bizonynyal hátrálás nálunk, hogy még itt-ott küzdeni kell a szakrendszer mellett, bizonynyal szomorú, hogy az exact tudományok fontosságát még sokan nem látják be, és még többen sikerrel vélik kezelhetőknek egy kézben a humaniórákkal. Közel három század kellett, hogy a Nóvum Orgánum érett gyümölcsei oly magas fokra emeljék a civilisatiót, milyenen áll, és mégis nálunk néme-_ lyek, bár ing a föld lábuk alatt, vakok és süketek ez eredmények iránt. Mindez kétszeresen szomorú, ha tekintjük , hogy a protestantismus minden sikerét, minden nagyságát, minden befolyását és minden erejét, melylyel a vészekkel dacolni tudott, annak köszönhető, mert nevelési rendszerét nem tette ellentétbe az idők szellemével, kiegyeztette azzal, söt a haladás jelszavát lobogtatta zászlaján. Megtagadjuk-e mi e jelszót, mely eddigelé „in hoc signo vinces' -ként kalauzolt, s a mi protestantismusunk a múltnak megtagadásában