Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-10-19 / 42. szám

23. §. Dicsőítsd meg már Isten! a te nevedet e széles világon, s legközelebb ezen kosszufalvi ecclesiában is, őrizd meg ezt a te tiszta evangeliomodban, liogy döglöletes tudománynyal meg ne vesztegetődjék, mint 1645-ben kezdődött vala. Az ő vére fegyver által ki ne ontassék. mint 1661-ben a tatárok által szörnyen elpusztula. Ttiz által meg ne emésztessék, mint ugyan 1G6l-ben mind egy háziglan leégetfeték. Pestis és döghalál által néj)e ki ne vágattassék, mint 1718-ban. A Sionnak utai sirnak vala. Továbbá 1756. és 57-ben hasonlókép 500. Se pediglen földes uraikkal ne tusakodjanak, mint azőhatárok iránt, mint való perlekedés 1758-ban elkezdvén, még a mostan folyó 1763-ig földes uraik ellen vakmerösködnek. E rövid történetet leirtam 1851-ben, miután szabad választás utján Türkösből Hosszufaluba hivattam rectornak. Barcsay Mihály. ADJUK MEG EGYHÁZAINKNAK A FELTÉTLEN LELKÉSZVÁLASZTÁSI JOGOT. (Válaszul c lapok 40. számában „Többen" aláírással megjelent cikkre) Ha egyházkórmányzatuuk szábályait, intézményeit figyelemmel átvizsgáljuk, kétségkívül lesznek azok között olyanok, melyek hijánosokul vagy kevésbbé rendezettekul tűnnek fel. Többeket mellőzve, csak a lelkészhivás szabályait cmlitjük meg. E szabályok olyanok, annyifélék és sokszor egymásnak annyira ellentmondók, hogy vóltaképen magunk se tudjuk, melyik az igazi. Jó barát, sógor, öcs majd mindig szabadon hivható, mig más, ki ez összeköttetéssel nem dicsekedhetik, gyakran elüttetik szerencséjétől. Annyi a kibúvó ajtó e szabályok tömkelegének hátterében, hogy eljöttnek látjuk az időt egyházkormányunk figyelmet felhívni oly kereken és szabatosan formálázott szabályok hozatalára, mely minden visszaéléseket megszüntetve, méltányos legyen mind a papi egyéneket, mind az egyházak autonómiáját tekintve. E célt ugy látnánk lehetőleg megkőzilitve, ha megadjuk gyülekezeteinknek a feltétlen lelkészválasztás jogát. Emlitsük-e, mily szomorű következései voltak és vannak ma is lelkészre ugy, mint egyházra, amaz egyházalkotmányunkba épen nem illő szabálynak, hogy lelkészt az egyházba a tractualc vagy superintendentiale consistorium rendel. Az ily „berendelt" lelkészt már az egyházba léptekor bizalmatlansággal, daccal, és cl nem titkolható boszúvággyal fogadják a hivek, s csuda-e, ha évek folytán oly kedvetlen viszony fejlődik ki lelkész és egyház között, mely következményeiben egyikre ugy mint másikra egyiránt gyászos, sokszor compromittálja vállásunk szentségét, méltóságát. Nem nagyítunk; fájdalom, a mindennapi élet tanított meg e keserű tapasztalásokra. Tudnánk nem egy esetet idézni, hogy a lelkész és hivei közötti feszült viszony valóban elfojtotta a vallásos életet, elidegenítette a népet nem csak a templomtól, de sz. vallásunktól is. Tudnánk eseteket idézni, hogy a nép gyűlölt lelkésze előtt bezárta, betőviselte a templom ajtaját, a harangütöket kiszedte, hogy még csak ne is harangoztathasson ; az örök üdv igéi, bármily kedvesen hangzanak ajkairól, nem voltak kedvesek előtte, szolgálatával élni sem kivánt, jó tanácsa, in«tése, feddése csak pusztában elhangzó szavak valának. Hogyan hat ez a gyülekezet vallásos erkölcsiségére: képzelhetni. Aldásos-e az ily lelkész pásztorkodása a gyülekezetben ? Nemde szomorú aztán egy ily egyház képe ? S mindez miért? Azért mert választott, kedvelt papját nem erősítette meg az egyházi felsöség, hanem egy másikat, talán általok nem is ismert lelkészt erőszakolt reájok, kit ha nem akartak ellogadni, a consistorium jól lehurrogatta a küldötteket hogy ,,hisz az becsületes ember, megérhetik azzal kendtek, elmehetnek Isten hirével". Rejtett boszuvágygyal az egyházi elöljáróság és a berendelt lelkész ellen el is fogadták aztán a lelkészt, de mindig azon utógondolattal, hogy hiszen nem sokára kifüstölik. Kérdem: üdvös-é az ily eljárás? Ki szenved itt legtöbbet? Maga a berendelt lelkész, mert feláldozza lelke nyugalmát, csendességét, igen sokszor családját, becsületét, jövendőjét önhibáján kivül, mert hisz melyik egyház fogadná el aztán az ily becsületében sértett s ugy szólva moraliter megölt lelkészt, ha netalán egyházából kitolatik ? Talán az egyházi kormány pártját fogja, s meginti a híveket, hogy ne rakoncátlankodjanak, hanem engedelmeskedjenek a felsöség rendeletének, és becsüljék meg lelkészüket ? Meglehet, a közügy rovására s szent vallásunk gyalázatjára. Karhatalommal élni lelkiismereti ügyben célhoz nem vezető; kényszer nem alkalmazható. De menjünk tovább. Egyházunk szabad egyház, kormányzatunk zsinati presbiteriális, büszkék vagyunk autonómiánkra s alkotmányos egyház-kórmányzatunkra; minden idegen beavatkozásnak gyűlölt ellensége vagyunk, semmi Octroy-t nem tűrünk s mégis önkebelünkbe saját egyházkormányzatunk terén octroirozunk, az egyház tudta, akarata, beleegyezése nélkül, rendelünk nekik lelkészt, igy önmagunkkal következetlenségbe esünk. Valóban ez eljárást sehogy sem tudjuk megegyeztetni egyházi életünkkel, s kormányzatunk egyik mérgesfaju kinövésének tartjuk, melyet — bár sajogjon egy ideig a seb — de le kell vágnunk, s gyökeresen kiirtanunk. Nem szabad szem elöl tévesztenünk, hogy az egyház maga fizeti papját, sokszor önerejét haladó áldozatokat, ajánlatokat tesz a lelkész tisztességes díjazására, s annyi áldozatért s vallás iránti buzgóságáért, még azt se nyeri meg, hogy lelkészt szabadon választhasson. Hol van itt a