Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-09-14 / 37. szám

PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP SZERKESZTŐ- ÉS KIADÓ-hivatal: A lipót és szerb-utca szögletén földszint. ELOFIZETESI DIJ: Helyben : házhozhordással félévre 3 frt. 50 kr., egész évre 7 forint — Vidékei): postán szétküldéssel félévre 3 frt. 70 kr., egész évre 7 frt. 40 kr. Előfizethetni minden cs. k. postahivatalnál; helyben a kiadóhivatalban. HIRDETESEK DIJA: 4 hasábos petit sor többszöri beiktatásánál 5 ujkr., egyszeriért 7 ujkr. sorja. Bélyegdij knlön 30 ujkr. FT. GEDULY LAJOS SUPERINTENDENS BESZÉDE. (Sept. 2-án, a magyarhoni ágostai egyház egyetemes gyűlésében, a patentális egyházak állapotáról. Méltóságos és főtiszteletü egyet, gyűlés! Szorult és fájó kebellel emelek szót. Először azért, mert egy mérges fekélyről kell elvonnom a leplet, mely egyházunk testének egy részén rágódik; másodszor azért, mert vádolólag s roszalólag kell fellépnem saját tiszt- és hivataltársaim ellen, kiket inkább magasztalólag feltüntethetni szeretnék; harmadszor azért, mert szólanom kell önmagamról, mi milyen kellemetlen, sőt kinos dolog legyen, mindenki tudja, ki nem vetkőztette még le magáról a szerénységnek minden érzetét. Midőn egy évvel ezelőtt itt ugy, mint ma, egybegyülekezve voltunk, a patentalis egyházak száma alig ütötte meg az egy tizes számot, s általánosnak látszott lenni a hiedelem, hogy ezek is egy egyszerű felszólításra visszatérendenek hozzánk s leszen igy egyetemes béke s zavartalan testvéries egyetértés egyházunkban. En, megvallom, már akkor eziránt némi titkos aggodalmakat tápláltam kebelemben, ismervén az itt működő tényezőket évek és évtizedek óta; de a felesirázott jó és szép reményeket gyöngédtelen kézzel letörni nem akartain. Szívem mélyében rejtett aggodalmaim, fájdalom, a vártnál is nagyobb mértékben igazolva lőnek; a béke nemcsak hogy helyre nem állt egyházunkban, söt a pátenstusa alatti súrlódások némely vidékeken, különösen azon superintendentiában, melynek egyházi főnökének lenni nekem van szerencsém, valóságos bőszült, a polgári hatalom őrködése nélkül talán már véressé leendett harccá fajultak. Miképen volt az lehetséges, — fogják kérdeni a távolabb állók, s ezen bonyodalom velejébe s szülő és mozgató okaiba közelebbről be nem avatottak, — miképen volt lehetséges, hogy a dolgok ide jutottak s az oly könnyen feloldhatónak vélt csomó ily szövevényessé, nehezen feloldhatóvá vált? Hogy ezen különös jelenség, ezen sokak előtti igazi rejtély kulcsát feltaláljuk, kissé messzebb kell visszamennünk. Jelen század harmadik tizedében a magyarországi szlávok közt egy lángeszű férfiú tünt fel, — megnevezem őt: Kollár János. Németországban töltvén theologiai tanulmányai végett idejét, ott minden lépten nyomon egy szláv mult maradványaival, emlékeztető jeleivel találkozott; itthoni néptörzse múltján járatván pedig szemét, ugy találta, hogy ez is hajdan, sok századdal azelőtt, jóval fényesebb, legalább önállóbb sorssal birt, a mennyire egy kiterjedt szláv birodalomnak képezte alkotó részét. Ezen általa oly nagynak és dicsőnek nézett múltba merülvén el, s egybevetvén azt a jelennel, keserűség töltötte el kebelét, s fájdalma magasztos költői dalokban tört ki s annak éle csak akkor tompult s enyhült némileg, midőn tekintetét a jövőbe vetve, felhevült képzelnie látá, miként virrad fel 80 milliót számláló nemzetének egy a múltnál sokkal dicsőbb és nagyszerűbb jövő, miként száll a világ uralma az elvénült római és germán fajról az ő szeretett, imádott szláv fajára. — Mikor nem találtak volna a költői léleknek ömlengései rokonfogékony keblekre, s mikor nem különösen azon 73