Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-08-31 / 35. szám

martalékává lőnek. A templom tornyával együtt leégett, a harangok leolvadlak, az anyakönyvek elégtek. Az egyház épületei mind biztosítva levén : bizton reménylhetni, hogy kára nagy részben meg fog téríttetni. De a lelkész és tanitó ingóságaikat, nem levén azok közül semmi is biztositva> mind elvesztették. A pap- és tanitóilak minden szobái beszakadoztak és beégtek. Megmenteni semmiLsem lehetett, mivel a templom, pap- és tanitólak egyszerre égett. A lelkész és tanítónak nem maradt egy darab kenyere, könyve, nem a rajtok lévőn kivül egy darab ruhájuk. Ezen szerencsétlen szolgatársaim tehát, hátsorsosaim —s szolgatársaimtól várják , hogy mielőbb érkezendő könyör-adományjaikból , a legnélkülözhetlenebb tárgyakat beszerezhessék. Ezért hilsorsosaim és szolgatársaim keresztyén szeretetéhez , mely oly példás buzgósággal törlé le csak nem rég is a solti egyházmegye területen viz által károsultak könnyeit, fordulok ismét a hartai lelkész és tanitó nevében teljes bizodalommal kérvén fel, hogy e célra szánandó könyöradományjaikat hozzám vagy az Egyházi iskolai lap nt. szerkeztöjéhez küldeni, s ezáltal szerencsétlen szolgatársaink sorsán csak némileg is segíteni siessenek. Csikay Imre, a solti helv. hitv. egyházmegye esperese. HÁLÁS EMLÉKEZET. „A ki éltét ugy folytatja Hogy másoknak munkálhatja Javokat életekben: Fenmarad emlékezete" 546-dik ének. Vállig mondogatják — kiken nincs mit elismerni — hogy nincs elismerés. Orosháza tagadja ezt, meghatólag tagadta folyó hó 22-kén, midőn ott az ág. ev. egyház egyik parochia udvarán nt. Csermák komlósi lelkész után, f. h. 20-kán megboldogult egyik rendes lelkésze n. t. MIKOLAY ISTVÁN csendes nyugalmáért, oly szívből szakadt, oly Istenhez emelt imát mondott. Mert buzgó ima és hálás elismerés csakúgy egy tőnek együtt-növettjei,mint lomb és virág. Ha napsugár és esöcsepp együtt járnak, sebet kap a növény. Ott a templomközépen az elpusztult élet romjai, körülök a megárvult gyermekek gyászfüzére, fenn a szószéken nt. Haviar szarvasi lelkész, egyebütt a lélekben és testben szőrűit hívek ezerei. Látjuk a megboldogult érdemeinek elénk rajzolt fényes láncolatát, és mi büszke örömmel mondjuk: ö mienk ; — halljuk a kebelrázó búcsúszót, és mi kínosan érezzük : elvesztettük. A kin összefolyt az örömmel, s vigasz helyett uj szívsebbel hagyok el a templomot. Isten ege alatt tán még a bánat is magasztosabb. Hullámzó néptömeg, közte kis haladó fekete pont, — setét koporsó, csillámló könyük, — hideg hulla, sajgó keblek, — utolsó ut, utolsó kiséret, - van-e ennél valami beszélőbb ? Hosszű volt aza szentesi utca, inert nehéz volt vinni rajta bánatot; mégis olyan félve haladtunk, mert könnyebb a szívkeserve, a mig tárgya látható is. Nyugalmas a temető, jól lehet abban pihenni, — felül marad az élet keresztje, le a sirba csak a csend záratik ; miért tehát oly panaszos képpel, miért oly reszkető kezekkel nyűlni a szálló koporsó után ? Jól mondja nt. Haan csabai lelkész sirbeszédében: boldogoka halottak. Hisszük. De azért vagyunk emberek, hogy érezzünk emberileg. Oly nemzedék áll itt csüggedt fővel, mely keresztségét e dermedt ujjaktól, vallásos melegségét e hiilt kebeltől, szivszövetsége áldását e némult ajkaktól, ügy-bajában mentő tanácsot e felolvadt velőtől vette. Lehet-e vándornak bánattal nem nézni a leáldozó nap után, mely neki illető meleget adott, forrásvizet, biztos utat mutatott ? Hagyjuk öl pihenni, vigyük magunkkal emlékezetét. Emlékezet ! van-e még egy szó, mely a kiterjedés ekkora hatalmával bírna ? 72 tettgazdag év, melynek egyik végén egy szerény ceglédi bölcső, másikán a most elhagyott sir áll, hosszű űt, sok ráfér, sokra kell ott emlékezni. Hallgassuk el a sokat, űtjelölönek kevés is elég. Néhai nt. Mikolay István Cegléden megkezdett, Mezö-Berényben és Pozsonyban folytatott iskoláit Jénában oly eredménnyel végezte be, hogy erkölcsiségének tisztasága, tudományának bősége, jellemének szilárdsága, kötelességének hü teljesítése folytán előbb a hírneves báró Prónay család kedves nevelőjét, utóbb a jeles szarvasi egyház buzgó segédlelkészét tisztelte benne. Önálló papi pályáját, egyszersmind boldog családi életét is, a jól ismert Tessedik család egyik leányával, Johannával, Szent-Mártonban kezdte meg, s nevét jó irányű törekvésével csak hamar annyira ismeretessé tette, hogy Orosháza figyelem és tisztelettel fordulván feléje, öt már 1823-ban egyik rendes lelkészeül megnyerni szerencsés volt. Orosháza és 1823 ! Ha máig is sok még nálunk a teendő. mennyi lehetett akkor? Nagyon szerethette Isten ez egyházat, hogy öt zilált, békétlen, elhanyagolt voltában egy Mikolay szilárd, biztos, munkás, rendező, teremtő kezeivel áldá meg. Koráig itt a tanítói hivatal oly lenyomott, a tanítók és lelkészek közti viszony oly ellenséges volt, hogy az egyház, minden nagysága mellett is, már-már alig birt tanítóra szert tenni. Mikolay a tanítókat felemelte, nekik tekintélyt, kedvet, önérzetet szerzett, az összes egyházi hivatalos testület munkásságát élénkké, egy célra törekvővé, öszhangzóvá tette. Volt nagyon megtévedt, volt jeles paptársa. Annak títát bölcseséggel egyengette, tévedéseit óvólag takargatta, botlásait türelemmel igyekezett helyre igazgatni, mulasztásait Önfeláldozással pótolta ; emez iránt kezdetiül végig korlátlan bizalmű barát, szeretetteljes testvér volt. Orgonánk, oltárunk, templomunk egy része az ő ellenállhatlan telterejének gyümölcse. Egy újonnan felállított, három ujjácsinált iskola neki köszöni lételét, nemkülönben saját lakának alapjából megújítása, mely utóbbinál jellemzésül megjegyzendő, hogy dacára a hívek sürgetésének, dacára laka rozzantságának, ezt hagyta legutoljára. Nemes lélek nem is lehet önző. Vagy talán igy a máséból alkotni nem is valami nagy érdem ? Nem a vagyon érdem, hanem annak üdvös felhasználása. — Tévedne, ki hinné, hogy a megboldogult anyagi hatása rovására esett a szelleminek. Ö a közerkölcsiségnek mindig éber őre, az evangéliomnah