Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-05-04 / 18. szám

részei oly szorosan vannak egymásba és együttesen a szegletkőbe, a Jézus Krisztus személyébe illesztve, hogy azok közül egyet is, és a Krisztus „testi" feltámadását sem lehet az egésznek tényleges sérelme nélkül helyéből kimozdítani s eldobni. A történetben még oly csekélynek látszó mozzanat is, annak szervezetébe tartozik; csak minden mozzanataival együtt véve az ö, a mi; máskülönben azonnal más történetté alakulna. Igaz, hogy ha a Krisztus testileg fel nem támad is, meglesz azért ö neki, valamint a keresztyénségnek is határozott történeti alakja és értéke, de egészen különböző attól, mint a minővel azok a testi feltámadás ténylegessége mellett birnak és bírhatnak. Sőt többet mondok: ha Krisztus személyét teljesen elgondoljuk, akkor is maradna némi igazságértéke annak, a mit keresztyénségnek nevezünk : csakhogy ekkor a keresztyénség üdvintézményi állásáról leszállana oda, a hol állanak a hét görög bölcsek mondásai, melyek bármily igazak és talpra esettek, ezereket és milliókat, múltat, jelent és jövőt üdvközösségbe összeolvasztani s összetartani sohasem fognak. Az, ki ugy vélekedik, hogy a ker. vallásnak, alapitójától, a Krisztustól egészen szabadon s függetlenül, \an vagy nincs értéke és igazsága, a keresztyénséget csak mint csupa tanitmányt fogja fel, és nem mint üdvvallást és váltságintézetet s ez sajátképen azon szélső határ, a hová egy tudós ker. theologus létére tévedezésében vetődhetik. Mert a keresztyénség annyira össze van forrva Krisztus életével, hogy a keresztyénség mint isteni eredetű s üdvvallás csak azzal állhat, ha Krisztus személye és élete az, a minek az a bibliában előterjesztetik. S ugyan ha a Krisztus személye és élete nincs a keresztyénséggel semmi szorosabb összeköttetésben, nem látom át, hogy az apostolok miért sürgetik a Krisztusban való hitet? — A Krisztus, elhiszem, hogy „testi" feltámadás nélkül is véghezvihette volna az emberiség megváltását: de ekkor ennek Isten üdvtervébe eleve igy kellett volna beszőve lennie — ha csakugyan a biblia és a keresztyénség az, a minek az most is tartatik — és sok dolognak másként kellett volna történnie, mint a hogy történt. Ezen esetben bizonyosan nem mondja Jézus a maga testéről: rontsátok le a templomot, harmadnapra felépítem azt; és ha halálát előre megjövendölte is, bizonyosan harmadnapon leendett feltámadásáról nem szól. Es miután azt jövendölni jónak látta, ha e jövendölés be nem teljesedik, igaz. hogy a keresztnek gyalázata akkor is le lehetett volna mosva ártatlanságáról; de ki tekintette volna öt akkor ama mennyei küldetésü megváltónak, ki egy az Atyával és a kiben vagyunk a hit által üdvözölendők ? Mondja Schweizer, hogy Krisztus és a keresztyénség világtörténelmi fontosságra emelkedett; de ezen ö általa feltámadás gyanánt tekintett eredmény is elöáll-e, ha a tanítványok a Krisztus „testi" feltámadása felöli meggyőződésök által Krisztus messiási voltáról meg nem győződnek s ha ők nem a „feltámadott" (ha, mint Schweizer akarja érteni, a Krisztus feltámadása = annak világtörténelmi fontosságra emelkedése, akkor a tanítványok csak a „feltámadandó" Krisztust hirdethették volna) Krisztust prédikálják? nem könnyű megmondani. A „testi feltámadás valótlanságát onnan is igyekszik Schweizer megmutatni, hogy az evangyélisták a feltámadás történetének előadásában egymástól szembetűnőbben eltérnek, mint egyéb történetek előadásában, szerinte ennek okát azon körülményben kellvén keresni, hogy a feltámadás „nem a testiesen történelmi, hanem valamely magasabb és titokszerübb körbe tartozik, mely egyéb történetek módjára fel nem fogható." Erre elég annyit megjegyeznem, hogy a különböző s eltérő előadás még valamely ténynek történeti mivoltát önmagában le nem rontja, különösen akkor, midőn azon különböző előadások a tény magvára nézve egymással teljesen öszhangzanak s csak a kisérö körülményekre, vagyis mintegy a mellékjelenetekre nézve térnek el egymástól. Azon pedig csodálkoznom kell, hogy Schweizer a feltámadást egy magasabb és titokszerübb világkörbe teszi át, és igy annak létezését megengedi akkor, midőn azzal a szinte felállított világnézlet épen olyan összeütközésbe jöhet, mint a „testi" feltámadással. Mégis cikke végén Schweizer némi engedékenységet tanusit, ezt mondván • „de feltéve, hogy a tanítványoknak, kik a Krisztusnak világtörténelmi megdicsőülését még nem láthatták, gyenge hite valamely rendkívüli kisegittetést igényelt: akkor is szégyen volna, ha mi, kiknek már szemeisk előtt van a Krisztust „megigazulva kijelentő" világtörténet, folyvást függésben maradnánk a Kristophaniáktól, a melyek különben is nem értünk, hanem a kelelileg elfajult zsidókért lettek." Itt tehát Schweizer a protasisban legalább felteszi a „rendkívüli kisegittetés" lehetőségét; de hogy a mit engedett, azt az apodosisban kamatostul együtt visszavehesse, más szavakkal ilyenformán szól: „még ha a Krisztus „testileg" feltámadott volna is, ez az akkori emberek hitgyengesége miatt történvén, ránk, mint kik már a Krisztus világtörténelmi fontosságát látjuk, nem tartozik, és igy „testi" feltámadásról szó se legyen." Bizony ha Schweizer a zürichi münsterben, melynek épen antistese, ilyen szellemű húsvéti beszédet fog tartani, nem tudom, hallgatói közül hányan fognak a húsvéti örömből vigasztalást meríteni a halál és mulandóság ellen, főleg ha azok világtörténelmi fontosságra leendő emelkedéssel nem is kecsegtethetik magukat?! Idejárul az is, hogy az üdvtörténetben minden eseménynek egyetemes jelentősége is van, azaz, van annak nemcsak akkor élt, de minden valaha élendő emberekre vonatkozása. A Krisztussal szemközt nem egyes emberek állanak, hanem az összes emberiség; épen azért a mit ö az emberiség egyes tagjai irányában tesz, az téve van az összes emberiség irányában, mert az ő bármely munkájának és cselekedetének erkölcsi hatása, épen ugy mint az egyes gyökérszálak v. levelek által beszívott nedv az egész törzsökön, végig szivárog az emberiségnek egész életfáján. S ebben nyilatkozik e földön az ő megváltói élethatálya. A honnan azoknak a Kristophaniáknak, melyeket Schweizer csak a keletileg elfajult zsidóság körébe óhajtana internálni, ránk mostan élő emberekre is meg van vonatkozása és erkölcsi jelentősége, és ha ő testileg feltámadott, ebben nemcsak az ő közvetlen