Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1862 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1862-04-20 / 16. szám

gatva, s sokszor csaknem megtörve, azon számra kévés, de mégis nevezetes vívmányokhoz jutott, melyek védpaizsa alatt mind az egyház, mind maguk a megaláztatás porában kesergő egyháziak szebb jövőnek néztek elébe. A gyanúsítás, a méltatlan bántalmakkali illetés fekete felhői — mint magát kitombolt vihar a magas bérctetön, vagy mint tengeri hajót körül repkedő vészmadarak: tiszteletes távolban ültek el. Az idők teljességében hasadt a szép jövő szebb hajnala. Meglett, a miért imádkozánk. A teljes „magunkra hagyatás" eleven szabad légkörében megifjult ragyogó diszben, buja sarjak hajlásai közt születtek, nőttek minden egyházi s iskolaügyi intézményeink. A kor kívánalmait ki nem elégítő kanonok mellé, szilárd örállókul, jótékony statutumok hozatlak — az önkormányzat s beligazgatás életadó fáján hitvány gombaként nőtt faltyunövések, mint az egész testület rákfenéi, elismerő határozottsággal lemetszetének — s országos tisztelet nimbusától környezett egyházi és világi vezéreink ujmulatása után jelenleg oda jutottunk, hol békés part virányiról kibékült szivnyugalommal építhetjük, diszithetjük, a szép alkotmányt. Ekkép a nyomasztó helyzettel küzdő egyháziak sorsa is fent és alant közelismerés tárgya lön, s annak jobbra változása felett, keserű harcok vívása után bár, több biztosnak látszó megállapodások történtek. A vallás s egyház tekintélyét, a lelkipásztorok kedvezőbb körülményeitől feltételezni: történelmi tanúsággá vált. Mert a lelkipásztor béres szolgává törpitésénél — annak sülyedésre vezető szegénységénél — szellemi életét megölő aljas „papmarasztási" gyakorlatánál a vallás ragyogó szövétneke halavány színekben alszik el, az egyház lobogója sárba tiportatik, s ekkép a társadalom minden rétegeiben megingattatik. S itt van helye már, hogy szóljak mint elvről a „papmarasztásról," melynek szennyes karjai közé sokan önhitt lelkésztársaink közül még ma is visszasírnak, visszavágyakoznak ... „Uram ! bocsáss meg nekik!".... Volt — s Istennek hála ! hogy csak volt — egy gyakorlati elv magyarhoni prot. egyház-szervezelünkben_ melynek átkos szelleme kiszámított sulylyal nehezedett az egyháziak hivatalos működésére, s ez: a minden nemes és mivelt érzésüektöl annyira rettegett, megalázó „papmarasztás" volt. E lidérc sokáig nyomta a különben is kínosan pihegő kebleket — e szívtelen szívélyes eljárás, sokáig csergedezteté a fájóan égető könyek kiapadhatlan forrását! I)e nem csodálkozhatni, ha a hierárchiátóli undor tévesztett szélsőségei közt e nagy fonákságot is elköveté; nem csodálkozhatni, hogy e nép, független ura a vallás szolgájának, mindent elkövetett, mikép nem ritkán megkocogtatva a szerény paplak mestergerendáját, felsöségi állását a rostálatlan véka buza feletti harcban ki ne tüntesse; nem csodálkozhatni, ha e borzasztó rémmel annak idejében nem csak a legkitűnőbb lelkipásztorok, hanem esperes, sőt püspök uram is — ha bár nem volt is rá szükség — meg ne requiráltattak volna: mert úgymond ez, protestántismusi elv — s kell, hogy a jöhető boldog uj évnek ürömpohara is legyen. „Mementó mori !" Azonban mikép történeti adataink bizonyítják, eljött erre nézve is a váltság órája. A népek szelídebb iníveltségénél fogva bekövetkezett az, hogy a „papmarasztás" drasztikus jeleneténél, mig a szerényen meghajlott érdemes lelkipásztor szemeiben tördelt könyek úsztak, additr a mardosó öntudattól zaklatott presbiterek arcait a beismert méltatlanság feletti szégyenpír boritá Ki vallását, egyházát igazán szereli, nem tehet mást, mint eszközölni a vallásszolgája tiszteletben állását. Ezért ugy hiszem, a „papmarasztás" kedves hazánkban mindenfelé határozottan eltöröltetett — vagy ha nem : kell, hogy eltöröltessék. Es ne legyen pap — ne legyen prot. világi, ki azt többé mint Sinahegyi, vétkes könnyelműséggel visszaohajlsa. Mint vészharang kongásinál , döbbenjen meg e szónál: „papmarasztás" minden igaz protestáns kebel. L i t e r á t i János. — ISKOLAÜGY. ADALÉK A H.-BÖSZÖRMÉNYI REF. ALGYMNASIUM TÖRTÉNETÉHEZ. (Folytatás.) A gyászos esztendőt a reá következő (1740. téli) közvizsgálat alkalmával magyar versekben kesergi meg a derék rektor. Az egész régi jegyzőkönyvben, mint már emiilém is, csak tí versekben van nyoma hazai nyelvünknek. Érdemesnek tartom az egészet az eredeti orthographia szerint közleni. „Pro memória occasione Examenis hyemalis anno 1740. 21. jan. decantata. Kegyes Halgatók mind közönségessen. Valakik ide most tisztességcssen. Az Examenre gyűltetek jelessen. Tisztesség tenni. Ezerhétszáz elmúlt harminczkilenezben. Gyászos, bánatos jajos esztendőben. Mi történt rajtunk az emlékezetben. Mind éltig légyen. Megpusztította Isten Oskolánkat. Halál elhorta Deák Ifjainkat. Egyaránt megölt Nagyokat S Aprókat A nagy pestisben.