Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-12-15 / 50. szám

nem igenis meglep azon közöny, azon bágyadt magatartás, azon vontatott lassúság, melylyel e közvélemény ítélőszéke elé terjesztett ügy eldön­tése tárgyaltatik. Azt hivém ugyanis, hogy sok­kal élénkebben, sokkal tüzesebben, sokkal egye­temesebben fogják egyesek, testületek ez ügyet felkarolni; megszólalnak majd a tapasztalás ősz bölcsei, meg' azok, kikre mint vezérekre minden­' o ~ kor híven, kegyelettel szokott hallgatni a nagy tömeg. Azonban mennyire csalatkoztam várako­zásomban, reményemben ! A tiszamelléki egyházkerületből hallunk egy pár tiltakozó szót emeltetni M. P. L. által; a barsi egyházmegye derék esperesétől egy óva intő cik­ket olvashatunk, mely az egyházi tisztujitás mel­lett nem köti ugyan fel a Péter szablyáját, s nem védi életre halálra, de határozottan pálcát sem tör felette, csakhogy ajánlani sem meri, mint szi­vesen látott vendéget; a tiszántúliak eddig még mélyen hallgatnak; no de annál liangosabban szólanak a dunamellékiek, mint a kiknek kebelé­ből pattant ki ez érdemben újólag a legelső bá­tor és hivatalos szó. Csak az a kár, hogy itt meg a vitatkozók az ügy nagy kárára, oly hangon és modorban kezdtek el nyilatkozni, mely könnyen személyes polémiává fajulhatand, ha a felek to­vább is egyes szavak és kitételek felett érzékeny­kednek. Mert bár megbocsáthatlan könnyelmű­ség is, komoly, tudós embereknek, erkölcsi testü­let elnökeinek, midőn hozzájuk hason rangú és állású hatóság, jól átgondolt, érett, és többoldalú megfontolás után készült, s egyetemesen kor­szerűnek vallott indítványát amolyan triviá­lis kifejezésekkel bocsátják hivatalosan körút­jára, vagy épen élcet csinálnak a legkomolyabb dologból: de azért engedjük meg kinek-kinek azt a kis kedvtelést, hogy szokott szójárásával mond­hassa el véleményét. Hiszen a solti egyházme­gye mindenkor megnyugvást találhat azon tudat­ban, hogy előszámlálván indítványát támogató érveit, nem erőszakolja nézeteit senkire: hanem fölkéri a nt. egy.-megyéket, fölkéri a főtiszt, egyh. kerületeket —tartozó tisztelettel fölkér egyeseket — hogye kérdést jól megvitatván, életbeléptetését siettessék. E fölhívásnak engedve, szabad legyen ne­kem is igénytelen nézetemet e tárgy körül el­mondanom, — annyival is inkább, mert miként a solti egyházmegye, ugy én is meg vagyok a fe­lől győződve: „hogy egyházi életünk szükséges megelevenitésének szellemi s vallásos ügyeink uj lendületének, sokféle betegségeink s tespedésünk megorvoslásának eszközei között a legsikeresbek egyike az egyházi tisztujitás." Ehez szóljunk tehát higgadtan, komolyan^ éretten, megfontolva — mellőzve azt, ki hozta e kérdést ismét előtérbe, fiatal esperes-e, vagy ta­pasztalásokban megőszült? — mutassuk meg, ér­vet érv ellenébe állítva: vájjon idő- s kor­szerü-e épen most e kérdést szőnyegre állitani?, vájjon nem tűzzel játszó gyermekes örömre redu­cálható-e mind e mozgalom pártolóinak öröme, melynek utóbb keserű sírás lehet a vége ? Lássuk, vájjon erővel akarják-e a tisztújítás barátai bol­dogítani egyházunkat — nem is sejtve, hogy an­nak a legnagyobb veszedelmet készítik? — áll-e, hogy a villám könnyen beüthet a kéményen, mely megemésztheti az egész házat, és a mely­nek romlása aztán nagy lészen ?! Nem akarok azon érvek cáfolatába bocsát­kozni, melyeket itt-ott a mellett hoztak fel, hogy ily fontos kérdésben csupán és egyedül a zsinat lehet illetékes biró; mert hisz ezeknek nem más a taktikájuk, mint hogy ez életkérdést ad grae­cas calendas elnapolják; — hisz ennél sokkal fontosabb és nagyobb mérvű dologban is jártak el atyáink zsinat nélkül, nevezetesen a heidel­bergi kátét egyes egyházmegyék közértelmével vették be és ismerték el symbolicus könyvül, — söt magát a „confessio helveticat" sem egyete­mes zsinat, hanem először Debrecenben lTsenior­ság, s azután a Dunántál, és innen, és a Török­birodalom alatt való ekklézsiák is, nagy részre javallották.*) Mennyivel inkább van tehát joguk egyes egyházmegyéknek, mint helyhatósági au­tonomicus joggal biró testületeknek változtatni a kormányformán, ha e változtatást üdvösnek, szükségesnek, kor-, cél- és időszerűnek látják. De itt van épen a válpont, itt kezdődik a különböző nézetek keresztutja; mivelhogy a tiszt­ujitás ellenei egyáltalában nem engedik meg: hogy e reform üdvös, cél- és időszerű volna, — elég vívmánynak tartván egyelőre a presbyte­rium restauratioját és a képviselet életbelépé­sét; — söt nem látnak nagyobb calamitást, *) Lásd a Confessio Helv. bevezetését. P. 1. *

Next

/
Oldalképek
Tartalom