Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-11-17 / 46. szám

gint uj kínok érdekelhetik, s az ember oly könnyen leroskad terhei miá, mert olyan gyenge; — nem: az ember erös, hihetetlen erös, minden szenvedésnél erösebb, minden hervadást tul él, csak hitvirágaira ügyeljen, csak Istenét el ne hagyja ! E gondolatokat víve lelkemben el, köszöntöttem bé Márk Mózeshez, ki a szenvedés alatt szinte magát elhagyni látszók. — Eleintén nem sokat kérdeztem tőle, nem akartam keserűségei elösorolásáért ostromolni, a fájdalmat kimélni kell, a mély sebeket oh miért volna felszakasztani. — A terhes ború maga aláhull csendes esö folyásában; — a szív is, ha érzi a részvét melegét, magától kisohajtja bánatát. — Ugy lön most is; s én benső érzéseimet legyőzve, a szenvedő boruját gyermekded kezekkel igyekeztem elhárítani. — Megnéztük a helyet, hol hajdan lakhelye állott. — Alig látszik már a rom is; — mellette lévén a temető, itt-ott fej fa, e pusztuláshoz illő jelvény; — mintha lelkünk jelen bánatmezején még a mult feledni látszott kínjai is fel-felvillannának, hogy egészen elsötétedjünk. — A temető mellett a kis templom használhatatlan állapotban. — Csak fedele van bevégezve s az is már romlik. Vesszőből font és sárral nagyjából behányt oldala elszomorító szegénységre mutat; ajtónak, ablaknak híre sincs; — az egészet nézve, e pusztaságot látva elmondhatjuk, hogy minden oly kietlen, mintha egy világnak átka volna itten. — Semmi. — Isten segedelmével néhány nap alatt készen kell lenni a templomnak, ha palástom s uti pálcámmal maradok is. — Nem lehet, mond a szegény pap ! — Isten segit, meg kell lenni, munkás kezeket keresni indultunk. — Nincs; egész falu az uraság dolgában mezőn és szőlőhegyen. — Mégis kell valahogy kerítenünk ma estve, vagy holnap hajnalban. — Ebben állapodtunk meg; s mint ki e határozászal nagy dolgot végezett, indultunk a Szászkut körül egy és két mérföldnyi távol helységekbe, hol egy két ref. hívünk található, azokat felkeresni. Az utat az apostolok módjára tettük, mely reám nézve a lábomon ejtett sérelem miatt nehéz gyaloglás vala. Mégis megjártuk. Híveinket felkerestük. Én kötelességemet végezém s egyúttal vasárnapra templomszentelésre meghívtuk őket. Csak néztek reám, egészen sem hinni sem kételkedni nem mervén. — Egész utazásunkban minden beszédemet ugy intéztem, hogy a szenvedésekben elfáradt s reméleni is alig biró társam lelkét felfrissítsem, megvidámítsam. — Mind ez igyekvés, mind a gyaloglás, mind minden annyira megfárasztott, hogy midőn e sorokat irom, megint alig vagyok el. Testem lelkem fáradt s aludni még sem tudok. Fentart a gond : mint készítsük el a templomot még e héten, melyet ha elhagyok : a pásztor tova mén vénségére hazájába, — a nyáj végkép elpusztul s az egyetlen moldvai ref. magyar ekklézsiát hiába keressük többé. — Nem! ez nem lehet. — Én nem tudom, de erös hitem van, hogy ha utána látunk egy szívvel lélekkel, ha Isten ugy akarja, két kezünk segedelmével is : vasárnapra a templomot elkészitendjiik. — Az emberekben igen, de az Istenben való hitem még soha meg nem csalt. Most sem lehet! Oh hit! mi vagy le, hogy az örvény között is part felé nyújtod kezedet az ott viruló lombokért. A láthatatlan égi szellem láthatatlan fénye, — isteni jó kedv mosolya vagy te bennünk, — lelkem körülölel, — veled élek, veled halok, e földön megdicsőítvén, tudom hogy fent is dicsőségre viszesz; ki ma vezéreltél, lehelj csendes álmot reám, talán nem vagyok rá egészen érdemetlen. Te szeretsz, én is szeretlek, forrón, a legforróbban, a mint csak tudhatok. Lelkem minden vágya szeretetembe olvad, — s e szeretet végetlenségedben hal el Isten ! Mily soknak látszó merengés ott, hol nekem talán csak tényeket kellene elsorolnom rideg vázolatban. Nem, én ezt nem tehetem. Érzem, hogy sokkal melegebb vagyok, mint hideg lenni tudnék. Mentül tovább mentem, mindig kevesebbet szeretek beszélni dolgaimról. — E helyett valamely égi lant húrjai futnak lelkemen keresztül. Érzelmeimbe olvadvák cselekedetim Nem tudom őket egymástól elszakasztani. — Hadd testvérisüljenek még jobban, mig egészen olyan lesz az érzés mint a cselekedet, s a cselekedet mint az érzemény, mindakettö szent; — erre kell törekedni a földi s égi valóságnak, az embernek. Menjünk, menjünk ez uton. Legyünk jobbak, mint valánk s vagyunk ; csak a tiszta illat száll fel; csak a tiszta lelket fogadja be a föld nyomorai közül Istenünk ideiglenesen most és egykoron örökké ! Szászkut, oct. 23. 1861. Czelder Márton. XX. Oly különös teremtések vagyunk mi emberek. Annyi ellenkező érzemény van bennünk, annyi külön kedélyállapot, annyi hányattatása a léleknek most lelkesülés és remény virágos mezeje, majd a lemondás s kétkedés hideg karjai közé. Voltam en is már mindkettő között; szívem sokszor vérzett mély keservek nyilzáporától; — kételkedtem és lemondtam. Valami nyomasztó volt ez állapot; nem bírtam soká; — lelkemnek szikra kellett, hogy meg ne fagyjon ; reméltem, a reménynek egy társa van, mely nélkül nincs lelkesítő fuvallata, a küzdelem, oh mily jó küzdeni egy sokat szenvedett kebelnek. Elfeledi kevés időre szenvedéseit; uj mező van előtte, melyet még meg nem rabol a hervadás, melynek virágai még kedves gyümölcsöt hozhatandnak. Kétkedik valaki ezekben ? szenvedi kipótolhatlan veszteségek kínjait ? Beborult minden lelke előtt ? Keressen, ha csak egy talpalatnyi mezőt is, hol küzdeni kell, hol a megroncsolt lélek még bir tenni valamit, — s küzdjön; ez földre hajolt leveretett lelkén emeliteni fog s kétségbe nem esik. Tagadhatlan, hogy mint a nap is nem mindig egyformán süt s néha beborul: ugy a lélek az élet különböző légkörében most derült s maga előtt megnyílt eget lát, majd boruja sötétebb, mint az éjfél s ilyenkor néhány percig minden hiábavalóság gyanánt tűnik fel tekintete előtt. — Az ily szorongó pillanatok kishitű kételyeinek még a nagy, a mindennapiságot túlszárnyaló lelkek is ki vannak téve, s olykor mintha önmaguk rohannának a hullámok karjaiba, semmit se várva többé. — Nekem is, nem tagadhatom, hogy olykor nincsenek ily borús perceim! Magamra hagyatásom-