Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-11-10 / 45. szám

nőm az a föld volt, melyben a tiszlujitás magva kikelhetett s fölnevekedhetett volna. Akkor még a vila'gi elem nem szerepeit az egyház belügyei vezetésében, s megelégedett az egyház és szolgái védésének dicsőségével, ugy hogy Debreceni Ember Pál szerint panaszul hozatott föl, hogya világiak nem vesznek részt a zsinatokban. Később a bodrog-kereszturi zsinaton nagyot fordult a doloűf. A világi elem oly modorban s erővel lépett föl, mely az egyháziakban nem kevés aggodalmat szült, s mint később kitűnt, nem ok nélkül; mert folytonos kitartással s kültekintélye befolyásával patronusi s védnöki érdeme dijaűl az egyházban túlsúlyt követelt és nyert, mint a budai zsinat kora eléggé mutatja. Mit keresett volna ez időben a tisztújítás eszméje? s ha fölmerült volna is, helyes időben történendett-e ? Sok idő folyt le ezután, a zártkörű s ajtónállókkal őrzött consistoriumok áldástalan ideje, melyből a közrendű lelkészekkel együtt — kiknek zsinatokon megjelenése azelőtt büntetés alatt is parancsoltatott — a nyilvánosság éltető szelleme is kizáratott. Dicstelen s meddő idő volt ez, melynek kopár téréin nagy ritkán találunk egyházunk életfáján gyönyörködtető virágokat, s még kevésbbé tápláló gyümölcsöket. Ekkor az egyház belélete tétlen nyugalmát semmi egyéb nem zavarta, mint a folytonosan vándorló lelkészek csekélyszerü pogyászaikat szállító szekerek zörgése, anélkül, hogy a t. Dobos ur által említett karosszékben, a mi bizony nem sok helyt találkozott, kipihenhették volna magukat. Csak e század második negyedében kezdett egyházunk biztosabb reményre jogosító életjelt adni. Megindultak az egyházi lapok s hasábjain fölelevenült, némi vita — s mindenesetre komolyabb és a dolog érdemébe vágó szó tárgyává lett a tisztújítás eszméje is. Ismét korán! Meg hibázott valami, a minek elébb jöni kellett. A nép képviselet. Ime most már ez is megvan. De bele élte-e már népünk magát e rendszerbe? megbarátkozott- e vele ? s fölfogta-e tisztán fogalmát s horderejét? Valóban, ha látjuk, hogy egy helyt mily közönynyel fogadta a nép, alig érdeklődve saját elöljárói választása iránt, s meghív® bár meg nem jelent e.-megyei képviselő gyűléseinken; máshelyt ferdén fogva föl az eszmét, merőben uj s a régieknél képtelenebb emberekkel tölté meg presbyteriumát, ugy okoskodva, hogy ha a régiek jók s alkalmasok volnának, nem rendeltek volna uj választást. Ezeket látva, az imént fölvetett kérdésekre tagadólag kell felelnünk. Helyén volna-e tehát most rögtön egyházmegyei és egyházkerületi tisztújításra való fölhívással lepni meg a még magái tájékozni nem tudó népet ? Tovább menve, bátor vagyok kérdeni: A képviseleti elv úgy van-e keresztülvíve egyházunkban, mint annak utóvégre is keresztül kell vitetni? Az egyes egyházakban szerveztetett-e egy az egyház népességének megfelelő képviseleti testület, melynek teendője volna az egyház vagyona fölötti őrködés, annak célszerű kezelése körüli intézkedés, a köz szükségeknek megfelelő jövedelmi forrásokról gondoskodás stb. Míg a presbyterium inkább kormányzó testület, ha tetszik, törvényszék, vagy consistorium, mely elé tartoznék a fegyelem gyakorlása, az egyházban fölmerülő ügyes-bajos dolgok, perek, versenygések stb. elintézése, mig most mind ez a legnagyobb egyházakban is néhány személyből álló presbyteriumra van bizva. — Igy szinte az egyházmegyei és kerületi gyűlésekre nézve külön vannak-e választva a közigazgatási és bírósági tisztek? Helyes-e hogy ugyanazon testület vitázik egyház és lelkész vagy tanitó — egyházak és egyházmegyék közt támadt peres ügyekben? holott ezek nem képviseleti gyűlés, de igenis törvényszéki vagy consistoriumi (az elnevezésen ne akadjunk föl) testület elébe tartoznak, s az ujabb időkben nem merültek-e föl gyűléseinkben e miatt kellemetlen viták és súrlódások, versenygve a lolölt, hogy bizonyos ügyekben kiknek van joguk szavazni? Kellő arányban vannak-e az egyes egyházak egyházmegyei gyűléseinken, és az egyházmegyék e. kerületi gyűléseken képviselve? Tudjuk, hogy a képviseleti elv nincs e szerint még eddig keresztülvíve. Mig pedig nincs, addig nézetem szerint a tisztújítás időelötti. A tisztán képviseleti gyűlés már természeténél fogva mozgékony, választhatja, ha tetszik, ülésről ülésre elnökét s jegyzőit, mint a skótoknál szokás, ámbár a magyarhoni ref. egyház történelmi fejlődése elüt a skótokétól, s nem hiszem, hogy nálunk oly könnyen félretehetök volnának az esperesek és superintendensek, vagy hogy ez helyes és üdvös dolog is volna nálunk; mig a törvényszéki vagy szorosabb consistoriuim lesiulut már természeténél fogva oly állandóbb s csak huzamosb időközökben újítható. Söt jeles államférfiak a birói függetlenség megóvása végett állandó törvényeket kívánnak. — Uraim! a mostani rendszernél fogva egyházi hivatalnokaink bírák is. Íme egy Entwurfista ! — gondolja talán valaki a közelebb mondottakra. — De részemről nálam a birói és közigazgatási tisztek különválasztásának szüksége már régi gyűléseinken nyert folytonos tapasztalat által szülemlett meggyőződés, melyet elősegített az 1835-dik évben kiadott rajna-westfaliai egyházi rendszer tanulmányozása is, s mely után készült bizonyosan az osztrák Entwurf is. A jelenkor feladata tehát, nézetem szerint a képviseleti elvet az egyes egyházakban ugy, mint a megyékben és kerületeken kellőleg keresztülvinni, népünket vele megbarátkoztatni, fogalmait tisztítani; majd eljö ideje a logicai egymásután törvénye szerint a tisztujitásnak is, és akkor lesz helyén, mert történelmi adat, hogy a legjobb, legcélszerűbb eszme is, ha kivitele nem kellő időben történik inkább kárt, mint hasznot szül az emberiségnek. Akkor — hiszem — kevésbbé aggaszthat, ha talán most némelyeket aggaszt is a gondolat, hogy az egyházi tisztújítás az úgynevezett papmarasztásra vezetend. Van-e ily fogalomzavar s minő terjedelemben népünknél vagy egyeseknél ? nem tudom, de hajlandó vagyok hinni, hogy ez egy részről talán alaptalan félelem, másrészről némi irigység vagy gyülöleti szenvedély kifolyása nem lehet, mert a lelkészi állás s egyházi hivatalok lényegesen különböznek, s e kettőt összezavarni szánandó eltévelyedés volna. A lelkészségre való készület nem egy két évet, ha-