Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-09-22 / 38. szám

nitásra célszerüllen, sőt a gyermeki egészségnek ártalmas kis falusi iskolaépületeket; — és végre, ha köztudomásul vennők a gyermeki tanításhoz sok helyről jelentkező elkerülhetlenül szükséges eszközök hiányait Oh ekkor fognánk csak fel az e. e. e. gyámintézet magasztos célját, ekkor karolnánk fel teljes mérvben, hogy az magát ily bajokban azonnal közbevethesse, s azokat mindjárt kezdetben orvosolhassa. De ini ezen intézet gyámolítására és fentartására erkölcsileg is köteleztetünk, tekintve különösen a közel múltban történteket. Ugyanis mi egyházunk autonom fejlődésének tagjai vagyunk, s a legközelebb múltban annak bajnokai voltunk. De mint ilyenek tudjuk, hogy egyházi autonómiánknak két éle van. Az egyik egyházi törvényeink szabad gyakorlata, a másik meg egyházi szükségeink szabad fedezése. — Az autonómiánknak ezen két sarkalatos oszlopa, egyúttal, hogy ugy mondjuk, egyházi hajónknak két evezője. — Már pedig mint minden hajó, ugy egyházunk hajója is csak ugy haladhat előre, ha azt az evezők hajtják. Tagadják meg azonban az evezők ebbeli szolgálatukat, csakhamar kiderül, hogy a hajó előre nem haladhat, — s nemcsak hogy helyben vesztegelve meg nem áll, sőt inkább a viz árjától hátrafelé vitetik. Áldás itt, Istenben megdicsőült eldödeink dicső emlékének ! vétkeznénk ha róluk itt meg nem emlékeznénk, s felölök el nem mondanók, hogy ők Isten országának bátor harcosai, szentegyházunknak vitéz bajnokai, s Krisztus Urunk hajójának merész hajósai voltak. Ok derekasan tudták kezelni egyházunk hajójának mindkét evezőjét. — Tanúskodnak róluk a hozott és sok viszontagságok közepett is megőrzött egyházi törvényeink ; emlékoszlopként hirdetik nevüket szentegyházunk oltárára hozott lelki s anyagi áldozataik. Nekik jutott azon szerencse, — ideértve a sok még élő ősz bajnokainkat is — nekik jutott, mondjuk, azon szerencse, egyházunk hajóját a kikötő révparthoz közel vezethetni. Egyszerre azonban, a közel múltban, egyházunk egén vihar támadt, s egyházunk hajója ezen ádáz sors által öszszekötözött evezőkkel újra a viharos tengerre dobatott. Hősies kitartás mellett sikerült azonban a hajónak egyik evezőjét kötelékeiből felszabaditanunk, s most hála az egek urának, egyházi törvényeink szabad gyakorlatában ismét bizton mozoghatunk. — De az egyházi hajónknak másik evezője, sajnos, még mindig kötve van. Erre kell, hogy kétszeresen fordítsuk figyelmünket, annálinkább, mert ezen evező pangó állapotban még az elsőnél is vészthozóbb. Ezen evező még azon káros tulajdonsággal is bir, hogy ez, ha a hajtásra nem alkalmaztatik, ez idő alatt a vizet hajó alól ineritgeti, ugy hogy a hajó végtére viznek hiányában, ha az mindjárt az első evező által hajtathatnék is, helyéből nem mozdulhat. S egyházunk hajójának ezen, még nagyrészben veszteg evezője nem más, mint sok híveinknek pénzáldozatkésztelensége . . . ezer bocsánat azoktól, kik áldoznak s az egyház sz. oltárára adóznak. Ismerve ezen gyengénket, alig tornyosulhatott feletlünk vészhozóbb felleg a pátensnél. A pátensnek ép ugy, mint egyházi autonómiánknak, két éle volt. Egyikkel törvényeink szabad gyakorlatát akarta keresztülvágni, másikkal mt<g anyagi segélyt igért. Ha tehát nem adtuk azt, mit tőlünk szellemi jogi tekintetben el akart a pátens venni, — nem tartozunk-e egyúttal, anyagi tekintetben egyensúlyozni azt, a mit nekünk megajánlott, ha magunkat extra ictum állásba tenni akarjuk. Ha bátorságunkban megtört a pátensnek egyik éle, nem kell-e óvatosoknak lennünk, hogy az sok híveinknek pénzáldozatkésztelensége miatt másik élével még rajtunk valahogy ne diadalmaskodjék ? Adózzunk, adózzunk tehát, ez legyen jelszavunk l Jelszavunk különösen nekünk, kik egyházunk intelligens, még vagyonosabb osztálya vagyunk. S ne csodálkozzanak e részben a nemes egyházak, hogy magamat különösen én, szegény pap létemre a vagyonosabbak közé sorolom, mert én ott, hol adni kell, adni különösen szegény egyházak oltárára, vagyonos és gazdag lenni akarok. Mert szerintem a gazdagság nem áll nagy vagyonban, hanem abban, ki kevésből is sokat tud nélkülözni mások gazdagítására. — Hozzánk tehát, felvilágosodott és birtokosabb osztályhoz szólnak Üdvözitőnk eme szavai: ,,Úgy fényljék világosságtok a népek előtt, hogy azok, látván a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék az urat mennyeknek országában." Ha tehát fénylettünk mint napok a törvényekérti harcban, fényljünk annálinkább a közjóérti adakozásban, mert ez növeli a fát; mig ellenben a fa törvényekben csak támaszát látja : de a hol nincs fa, mit ér ott a támaszték. A népnek ép ugy, mint a földnek csak reproductiv ereje van. Mert valamint a föld csak a naptól vett meleget fejlesztheti ki magából, ép ugy a nép is csak azt reproducálhatja, a mit rajtunk felvilágosodottabb osztályon lát és észrevesz. Azon nép tehát, mely követett minket a pátens elleni harcban, példánkat bizonyosan az adakozásban is követendi, de nélkülünk nem ad semmit. — De hogy is ne adnánk mi most pénzt s anyagi segélyt a közjóért, a midőn ott még életünket s egyéni szabadságunkat is a kockára vetni készek valánk ? Feleljünk meg tehát e másodrendbeli hivatásunknak is. Mert nem tartozunk-e ezzel megdicsőült eldödeink szellemének, kik egyházunk szent ereklyéjét, — autonómiánkat — e kettős oszlopon reánk hagyták ? Nem tartozunk-e.utódainknak azzal, hogy az atyáinktól öröklött kincset rájuk is hagyományozzuk ? Nem tartozunk-e ezzel önnön magunknak, hogy mint egyházunk autonómiájának egyrészről bajnokai, — másrészről adakozási mulasztás miatt a legroszabb esetben az elsőre nézve is valahogy gyanúba ne essünk? Szóval e következetességgel, — illetőleg autonómiánk második pontját is — nem tartozunk becsületünk szeplötelenségének, jellemünk szilárdságának, lelkiismeretünk nyugalmának, s a megkezdett sz. munkánk sikerének ? S midőn e szózatot nem mint szemrehányást, hanem buzdító eszmecserét írjuk, Istennek és emberiségnek nevében kérjük a nemes egyházakat, karoljuk fel az e. e. e. gyámintézetet, mely intézet ugyanis egyházi autonomiánk második felét karolta fel, — nevezetesen egyházi szük-