Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-08-11 / 32. szám

jesztett tárgyiság nem lehet egyéb, mint „a szellemi kosmos azaz a világegyetem erkölcsi rendje, mely a jónak, igaznak és szépnek örökké állandó természetében és a végesben való fejlődésének isteni föltételein alapszik. Nem lehet ekkor többé szó sem elvont képletről, és élire állított rendszer világnézetéről, sem egyes tények tapasztalati ismeretéről, sem pedig szemlélődésen és tapasztalaton alapuló úgynevezett világtörténeti bölcsészetröl , még kevésbbé mystikus ábrándokról és szóhagyományok magyarázatáról, hanem észszerű erkölcsi öntudatunkkal szoros kapcsolatban levő ismeretről." Azonban alapgondolatja, hogy van és felismerhető az emberiségben egy erkölcsi világrend, csak akkor érthető, ha azt kapcsolatba hozzuk Bunsennak a vallásról való azon nézetével, mely szerint az nem egyéb, mint az Istennek a világban és az emberiségben való jelenlétének tudata, mely tudat az emberi szellemben oly őseredetileg honol, mint az öntudat. Az ember — mond Bunsen (Hippolytus I, 297.) — mint eszes lény benső öntudattal bir egy létező isteni akaratról és értelemről, mint első okfőről vagy világ igazgatójáról, ugy szintén saját akaratának és eszének, valamint egyetemes létének amazzal való szoros és legbensőbb kapcsolatáról. E közvetlen öntudat mondatik vallásnak vagy istentudatnak. A vallásos öntudat, vagy a vallás, mint észlelés és érzés az emberben, mint eszes lényben szakasztott ugyanaz, mi az állatvilág körében az ösztön vagy a külvilág észlelése az állati életre való vonatkozásában. A vallási öntudatot e szerint az emberiség legfőbb ösztönének mondhatni.u Ezzel Bunsen világnézetének kellő közepébe léptünk, a honnan már nem lesz nehéz gondolkodása szálait az utolsó végpontokig kisérni. —- A most felhozott idézet] szerint a vallás nem kivülről jövő valami, hanem az ember lelkében öröktől fogva magát kinyilatkoztató Isten tudata; a miből önkényt következik, hogy mig egyfelől minden történelmileg előállott vallások az igaz vallás elemeivel birnak, másfelöl a kijelentést, mint az ember bensejében történtet szükséges felfognunk *). *) A kijelentés e felfogása ellen dogmatikai szempontból támasztható nehézségekre nézve én kéziratban levő dogmatikámban következőt jegyeztem meg: Azon képzeletet, mely a kijelentést külső történelmi actusnak veszi , Bunsen egyenesen „bölcseletellenes és esztelennek" mondja. „Ily képzelet a kijelentés végetlen és örök tényezőjét, mint a mely a végetlen, szintúgy, mint véges, emberi és isteni szellem természetén alapszik, egészen szem elől téveszti." A mellett ellen„A vallás eszméje fölött okoskodhatunk, de a vallás tényleges életbeléptetése, az isteninek történelmi följelenése kimagyarázhatlan. A vallás e tekintetben egy vonalon áll a nyelvvel. A nyelvek belszerkezete az emberi ész általános törvényei alá vonható; de a nyelvek szóiami oldala, külnyilatkozatuk ; miért használ valamely tárgy elnevezésére egy bizonyos nyelv ez vagy amaz szólamokat és miért nem másokat; ez megmagyarázhatlak A népek életében egy korszakot kell fölvennünk, melyben az összes szellemi erő oda központosul, hogy nyelvet alkosson és e korszakban, melyet a nyelvalkotás korszakának nevezhetünk, az emberek ösztönszerű biztonsággal jártak el és ebbeli művökre a csalhatatlanság bélyegét nyomták. A műveltség elöhaladtával bővíthetjük, tovább fejleszthetjük a nyelvet, de csak azon csalhatatlan alapon építve tovább, mely a történelem előtti nyelvalkotó korszakban örök időkre lett megállapítva. Ugyanezen esetet látjuk a vallásalkotás ügyében, azzal a különbséggel, hogy a mi a nyelvalkotás körül bizonyos korban, az a vallásra nézve egy e célra megválasztott nemzet kebelében hajtatik végre. A világ népei közül egyet látunk mind elejétől fogva kiválni az által, hogy egész történelme a valláseszmék valósítása körül forog. E nép nemzeti törekvése kétezer év lefolyása alatt azon egy törekvésben központosul, hogy kifejezést adjon az emberiség sorsát egy szent cél felé intéző Isten eszméjének, miáltal történelme szent történelemmé és szellemi életét vezérlő férfiai Isten ihlette férfiakká válnak, s a mit e férfiak vallás dolgában megállapítanak, épen olyan csalhatatlan, mint a mit a nyelvalkotó kor a nyelvek megállapítása terén teremtett. A kit e felfogás azért nem elégit ki, mert igy a szent dolgok eredetét nagyon emberivé teszi, gondolja meg, hogy Isten legfenségesb nyilatkozata emberi alakban esik, legalább embernek nem adatott Istent maga tökélyében máskép szemlélni, mint az emberi szellem müveiben, melyekben az eredeti isteni genius az emberi törekvés által elsajátított ügyességgel párosul. Nem az a hibás felfogás, mely a szellemi tünemények terén az istenit kapcsolatba hozza az emberi munkássággal, hanem az, mely a szorosan vett vallás terén kivül az isteni munkásságnak helyet nem enged és a világot istentelenné teszi, csakhogy a maga tudományát túlvilági fénynyel vehesse körül. *