Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-08-04 / 31. szám

„Minden liibáim és nyomorúságom mellett azt kerestem, azt akartam itt alant, a mi nemes. De legszebb tapasztalatom az, hogy megismertem a Jézus Krisztust. A nélkül hagyom el a világot, hogy valakit gyűlölnék, — nem, nincs bennem semmi gyűlölet, átkozott a gyűlölet! Oh, mi jó az életet ezen magasból szemlélni. Itt látszik meg, mily nyomorult életet folytatunk a földön. Föl, föl, itt nincs többé sötétség, hanem mindig vilá/ gosabb, világosabb lesz. En már Isten országában vagyok. Eddig csak előérzetem volt erről. Istenem, mily gyönyörüségeseka te hajiékid!" October 29-kén, midőn a nap szép lenyugvását dicsérték előtte: ,,Igen — igy szólt angol nyelven — ez már szép! Mindenből az Isten szeretete sugárzik felénk. Áldjon meg Isten benneteket — tevé hozzá francia nyelven. Haljunk a Jézus Krisztusban. Isten az élet, a szeretet, a szerető akarat és akaró szeretet. — „Christus recognoscitur victor, Christus est, est Christus victor. A ki ő benne él, nem hal meg. Látom a Krisztust, és Krisztusban látom az Istent. — Nem szeretem a szinpadiast, de azért akarok néhány szót szólani gyermekeim és barátaim körében. Meghalok, de kivánom is halálomat. Magamat minden becsületes ember emlékezetébe ajánlom, kérem őket, jóakarólag emlékezzenek meg rólam. Szálljon áldásom, egy öreg ember áldása, mindenkire, a ki óhajtja. Az egész világgal megbékélve halok meg. A kik a Krisztusban élnek, a kik őt szeretve élnek, azok az övéi. A kik nem a Krisztusban élnek, nem az övéi, bármi névvel neveztessenek is, bármely hitvallást valljanak is. Valamely egyházhoz, vagy felekezethez tartozni még nem érdem. Én tisztán látom, hogy mindnyájan bűnösek vagyunk. Egyebünk nincs a Krisztuson s az Istenen kivül. Csak annyiban élünk, mennyiben Istenben élünk és az örökkévalóság csak annyiban a mienk, mennyiben Istenben élünk. Minden egyéb semmit sem ér. A Krisztus Istennek fia, mi pedig csak akkor vagyunk Isten fiai, ha az a szeretet él mi bennünk, mely a Krisztusban lakozott." E szavakat hiven jegyezték fel, kik utolsó perceiben körülte valának, és mi azokat hiven adtuk vissza, hogy kitüntessük lelke állapotát azon órákban, melyekben az ember valódi értéke, kibontakozva nagyrészt a földi érdekek kötelékeiből, legőszintébben és legtisztábban szokott visszatükröződni. Sok tekintetben jellemzők e végszavak. Látható ezekben élő, meleg, kicsit mysticus hit, melyen mindenütt a szabad gondolkozás csillámlik keresztül. Sokan Bunsen e végső szavaiból azt következtették, hogy sokkal orthodoxabban» halt meg, mint a hogy élt. Ez azonban nem való. Teljes életén keresztül lángoló, sőt kissé túlzó buzgalmat mutatott a keresztyén hitigazságok iránt. Merész kételyei is csak azon lángoló érdekeltségnek voltak kifolyásai. Bunsen szive és képzelnie ép oly buzgó keresztyéni volt, mint a milyen merész értelme. Gyermekies, tiszta kegyességében bizva merhetett s mert is oly kérdéseket tenni fel a vallás dolgában, melyeknek hallatára az imitatorum pecus nagy sokasága ámulatában elborzadt. Isten volt tanúbizonysága, — igy szól Coquerel — hogy csak az igazat, szépet és jót kereste s azt hitte volna, hogy sérti az Istent és az igazságot, hogyha nem szabadon vizsgálódott, imádkozott és tanitott volna. O oly ember volt, ki azt tartotta, hogy mindennemű szolgaság meggyalázó arra nézve, ki magát arra szánni kénytelen. Megkötni a vallásban a szabad vizsgálódást, előtte oly bűn lett volna, mint a könyörgés és imádság megakadályozása. A szent-Írásnak ezen bátor magyarázója, ki merész, bevégezetlen magyarázatai közt halt meg, buzgó, hivő s nagy keresztyén volt. Temetése dec. 1-én, a barátságos téli nap bucsusugáraitól üldvözölve történt; holttestét az egyetem karai és polgárai, az egész város és számos idegenek sokasága nagy részvéttel kisérte a bonni temetőbe, hova egy emberkorral előbb Niebuhr, egy évvel azelőtt Arndt Móric, utána pedig néhány nappal Dahlmann, temetkeztek. EGYHÁZI FEGYELEM. (Folyt, és vége). Mindezekből önként megtetszik, miszerint ezen nagy férfiak előre belátták, hogy a fegyelem mellőzésével a rendetlenség és minden erkölcsi rosz fogja magát befészkelni az egyház kebelébe. Es hogy ezen állítás mennyiben érdemel