Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-07-21 / 29. szám

a missio nem épen a buzgóság péteri prédikációi által kiérdemelhető kenyeret igérte, hanem támaszkodik a nt. Ballagi ur pártfogása és közbenjárására naponként szaporodó téritési perselyre ... De tán Sz. K. úrban a vallásos buzgalom csak a hon határaig terjed, mert hazaszeretete is nem kevésbbé nagy? Meglehet. És ebben az esetben azt hiszem, hogyha Kun-Szent-Miklósról az ábrányi jelen életár szerint számitott 300 forint fizetésre meghivatását eszközölnénk , becsületbeli kötelességének tartaná azt elfogadni. Felhozatik az is, hogy a szegény egyház a mennyei kincsek tárházának sáfára részére, ha ez szegény is tud lenni örömest igér anyagi vagyonából, s a megígért adományt nem tekinti terhes adózásnak, de végtelen előnyös cserének. Ugy van! nem tekinti a nép tehernek a fizetést, midőn alapitja áldozattal a parochiát egy két évig vagy mig az alapitók élnek, de az utódok átkozzák is a nagylelkű atyákat, kik a fiakra ily terheket raktak. Csudálkozva kérdi Sz. K. ur, hogy midőn a kis egyház apostoli szellemű lelkipásztort nyer, hogy válhat az a várva várt pap oly teherré, hogy ezt maga is érezvén, tagosításra gondol ? s ő maga igy felelt a kérdésre! Ugy hogy a hívek benne csalatkoznak! „Mert látnak egy embert, ki, bár hirdeti a megfeszített Krisztust, azért nem tudja testét megfeszíteni stb. Hát a ki jobb fizetésért más helyre megy: nem azt kívánja, mit a tagositó, t. i. jövedelme többödését ? Innen következik, hogy illetlen, keresztyénietlen a kis egyházból a Sz. K. ur logicájánál fogva a jövedelmezőbbe vándorolni, mert mindannyiszor a hivek megcsalatkoznak benne, mindannyiszor látnak a papban egy hozzájok még a gyarlóságokban is hasonló kapadozó, nagyobb dijért leledző embert. A mit Sz. K. ur a népnek papjátóli elidegenedésének okául alább elsorol, hogy ,,az evangyéliomi szegény nő fillérével lelkesítő lelkész megkönyezi a domesticára adandó fillért; és a belső ékességet keresni utaló hitszónok magát, nejét, gyűrűkkel, karperecekkel, gyöngyökkel cicomázza; s továbbá hogy a békét, egyetértést, szeretetet prédikáló a tanítóval botrányos ellenségeskedésben él. Ezekre sorban igy felelek. A mi az első vádat illeti: józan ember az önkénytes adományt, hogy megkönnyezze, képtelenség. A másodikra azt mondom, hogy ha a szegény papné kezén gyűrűt, karján perecet, nyakán ékességet lát, azt nem férje cicomázó hiúságából s fényleni erőlködéséből nyerte, hanem szülei hagyomány után. Már pedig inkább méltánylatot, mint megrovást érdemel, a ki szent ereklyeként tekinti azokat, a mik a szülei szeretet kézzelfogható tárgyai, a vonzalomnak gyöngéd jelei. Igaz, hogy rosz tapintat szegénynek csillogó ékszereket aggatni magára, de szegény papnő nem is rakja fel azokat, hanem csak szekrényében reggeti, *) mig a szükségtől — kivált ha sok *} Mert az ékszerekhez csillogó öltözet, selyem, bársony, kellenek, ki hiúságból ékszereket akar hordani az divatszerün is öltözködik. Szegénytől pedig mindakettő nem telik. É. A. gyermekek szüléje lett — kényszeríttetve, zálogházba, vagy épen örökre idegen kézbe nem bocsátja, és igy tulajdonképen az ékszer letett pénz, melyhez a kikerülhetetlenség esetében nyulunk, oly tárgya a takaréktárnak, mit őrétől, a szivünkben fogamzott kegyeletes ragaszkodástól, nem könnyen vehetünk ki másra felhasználandók, hanem csak bizonyos időhöz kötött felmondással, a kegyelet érzetével soká küzdő felmondással. Egyébiránt a hiúságból hordozott gyűrűnek kézentartásában azon előny van, hogy ott az eltulajdonithatás veszélyének legkevésbbé van kitéve,és épen egy lclkésztársunkról tudom, hogy ily kezén őrzött csekély becsű aaranynak köszönheté bizonyoskörülmények közt megszabadulását az elfogatástól. — No de ! legyenek ezek az ékszerhordás hitvány védvei általában : annyi mégis tagadhatatlan, hogy az egyházak tagosításáról irt cikkben a szegény papságból semmi esetre sem telhetett s szerezhetett gyöngyöket, karperecet és gyűrűket hordó papnékért a férjeket róvni meg, épen nincs helyén. A harmadik vádra, mely népet lelkésztől idegenitő jelenségképen felhozatik, hogy ,,a békét, szeretetet prédikáló pap a vele érintkező tanítóval botrányos ellenségeskedésben él," azt felelem: Legszentebb igyekezet és akarat mellett sem élhet némelyik tanítóval kivánt békességben a pap ; — mert — eléggé sajnos, de ugy van, hogy találkozik nem ritkán a tanitók közt tisztátalan és mégis pelengérre, Ítélet alá nem állitható jellem, és ha ezt megismerjük lehet-e vádolnunk az ily tanítóval viszálkodó lelkészt? hiszen maga az Idvezitö sem tudott kibékülni soha az álnok Farizeusokkal. ,,Ha a lelkész a Jézus hü szolgája igyekszik lenni — igy okoskodik alább Sz. K. ur — nern foghatom fel, miként gyengülhet azon egyház, mely ily Jézushoz vezetni törekvő elemet minél többet óhajt magának szerezni ? hisz az egy irányban működő erő annál jobban hat, minél többed magával van" Sőt inkább ! a lelkészi möködésnél az élet ellenkezőt mutat. A hol több pap van, kevés kivétellel, pártoskodás, szeretetlenség uralkodik, s a legjobb esetben feszültség a lelkészek között, a közügyekre nézve pedig zsibadtság. A Sz. K. ur által feltételezett vállvetö munkásság ellenében külön érdekek, nem egyezhető nézetek dolgoznak és ugyanazért példák igazolják, hogy a több lelké— szü egyházban sem erély, sem buzgalom nem képes annyi jót teremteni, mint az egylelkészü gyülekezetben. S igy jó tapintatára mutat a catholica egyháznak azon intézkedése, hogy ugyanazon község papjai is külön körvonalzott egyházkörrel bírjanak. — Sz. K. urnák e pontban kifejtett okoskodása is e szerint sántikál. Szép leckét ír elönkbe Sz. K. ur, emlegetvén az Idvezitö ama szavait „Vegyétek fel az én igámat stb." Köszönjük alássan; hanem szabadjon reménylenünk, hogy ha majdan sikerülne meghivatnunk szent vallásunk egyik bajnokát Sz. K. urat oly egyház által, hol magának, vagy nejének, vagy gyermekének kellend meghúzni a harangot, mielőtt könyörgésre menne, — mert van ilyen! ujjal mutathatnék reá! melynek jövedelméből, kivált gyermekes család, cselédet sem tarthat, a lelkészettel pedig még a haranghűzás