Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1861-05-12 / 19. szám
bői állítja föl az igazságot, s mégis azt mondják, hogy ez indifferentismus. A ki ezzel akar szerezni dicsőséget: ám teljék benne kedve. Ezt a dicsőséget azonban én még ellenfelemnek sem kívánhatom. Kívánok inkább erőt és kedvet a polémiának tovább folytatására, de egy kissé meritalisabb módon való folytatására. Pest, máj. 6. 1861. Peti József. BELFÖLD. GYŐR, Május 1-én 1861. Nt. szerkesztő ur ! Az egyház és nagyjai között levő válhatlan kapocs ugyanazon frigy által szentesittetött, melylyel Istennel egyesitteténk. Ugy hiszem, haszontalan dolgot nem teendek, ha tisztelt szerkesztő urat, s az egyházi közönséget Győrnek egy nagy napjáról értesitendem. Vasárnap, azaz f. é. April 28-kán tartá f. t. Haubner Máté superintendens ur, mint ujonan visszaválasztott győri ev. lelkész, beköszöntő beszédét. Hogy ki legyen a férliu, kinek nevét említésbe hoztuk, azt, ugy hiszem, a magyar protestáns egyház tagjai előtt nem kell magyarázni. A ki Krisztus egyházáért és igazságáért annyit munkálkodott, annyit tett és annyit szenvedett, annak neve századokon keresztül fog vezércsillagként ragyogni a jobb lelkek előtt. Azon rendületlenség, melylyel ö szemben a szuronyok hatalmával bizonyságot tön hitének teljességéről, meg§zégyenite azon dölyfös hadat, mely főképen abban kevélykedett, hogy bérbe adhatá drága önmagát azon nagy vállalathoz, melynek célja volt legázolni, kiirtani mindent, mi az emberiség életének nemesebb részét képezi: törvényt, alkotmányt, szabadságérzetet, hazafiúi szellemet, sőt még a vallásos érzületet is, hogy ne lenne a földön semmisem, mi kételkednék térdet fejet hajtani önkényének vad és vak hatalma elölt. Ugyanazért ünnep vala Győrött a nap, mely Istennek ezen kedvelt emberét, a jó pásztort, ki életét is kész adni az ö juhaiért, 11 évi zaklattatások után az elárvult gyülekezetbe meghozá. Dacára az idő mostohaságának, a tágas templomnak téréi megteltek a viszontlátás örömének áldozó és a szent forrás után epedő híveknek sűrű soraival. A helybeli dalárdának tagjai valláskülönbség nélkül eljöttek leróni a tisztelet adóját, elzengék az „erős várunk" kebel rendítő hangjait. A kemény megpróbáltatásoknak a sorsviszályoknál nagyobb embere megjelent azon szószéken, melyről több mint husz éven keresztül folytatott áldásdus működés között egyedül lelkének hatalma által feltétlen hódolatra kényszerité nemcsak híveinek lelkes seregét hanem seregét mindazoknak, kik szellemének kisugárzási körébe jutottak. Megjelent életvészek közt megőszült fürtökkel s megállott mint a bérci kőszál, mely megmohosult ugyan, de alapjaiban meg nem ingadozott soha. De hangjainak meghatottsága elárulá az érzelmek zajgását, mik szivét ostrom-Iák akkor, midőn a helyen állt, melyhez öt egy, — az álnok fondorkodás és durva méltatlankodás pokoli szövetsége által megszakasztott kedves múltnak, élte legboldogabb napjainak oly drága emlékei csatolák. „íme itt állok ismét közöttetek" — e szókkal inditá meg szivének forrását, s egy nagy és veszélyes útról visszatért szerető atyának bensöségével engedé ömölni szavait kedves övéi előtt, hogy azok melegednének lelke sugárainál, s táplálkoznának bölcsesége gyümölcseivel Elmondá élőbeszédében, minő gazdag volt ö lelkikincsekben híveinek szeretete által, mielőtt először idejött, s idejővén mint félt és aggódott, nem bizván eléggé főképen magában, hogy meg ne találja azon kincseket itt, miket elvesztett ott, s mily boldognak érezé magát, midőn itteni híveinek szeretetében Istennek kegyelme szokszorosan tetézve adta vissza neki elvesztett kincseit, mely kincsek vigasztalóivá levének a börtön fenekén ugy, mint midőn hazájában száinüzötté tétetett. Ezután egy szép kardal és az igék felolvasása után, épitve felemelvén s megnyugtatván a lelkeket, elmondá, hogy most, midőn Istennek ezen kis nyája pásztorkodására másodszor bizá magát, legkevésbbé sem fél, ámbár erőinek hanyatlását érezi, mert bízik 1-ször magában, ki érzi, miszerint híveiért fáradalmaknak, veszélyeknek, nélkülözéseknek örömmel tudná feláldozni magát; 2-szor bízik híveiben, kik nemcsak Isten iránti hitüknek, de személye iránti szeretetüknek, ragaszkodásuk s áldozatkészségüknek ugy üldöztetése alatt, mint most is nemes és nagyszerű bizonyítványait adák; és 3-szor bízik Istenben, ki övéit el nem hagyja soha, — ráadván a zár-szót: „ha Isten velünk, ki ellenünk." Tisztelt szerkesztő ur! nem volt itt ünnep a külsőségekben, hanem ünnep volt a lelkekben, melyeknek ihlettsége felhatott az arcokig és visszatükröződött a ragyogó könyek gyöngyeiben; és mig kin hideg szél és esö rezgeté az ablakot, ott ben meleg volt a keblekben, felmelegiték azokat, a hitnek szeretetnek és reménynek sugarai. Adja Isten, maradjon ez ünnep emléke magul a szivekben, hogy teremne jó gyümölcsöket, százszor és ezerszer annyit, hogy kitelnének mielőbb a kertnek hiányai, mik a nem boldog emlékű 11 év alatt származtanak. Megálljak-e itt, vagy folytassam tudósításomat ? Ez örömnap után három nappal később f. hó l-jén honvéd- dalidó volt kitűzve. Az élők örvendeni akartak a megholtak tiszteletére. De Isten csak gyéren akarta osztani a magyarnak az örömnapokat. A vigalom napjából gyásznap lön. Röviden erről is. Meghalt PALÓCZY LÁSZLÓ, az 1848-ki és 1861-ki országgyűlési korelnök, Borsodmegyének csaknem emberemlékezet óta folyvást követe, képviselője, a férfiú, ki őszült fürtök alatt fiatal erővel, fiatal lélekkel mindig az elsők közt küzdött a kor eszméiért, ki az egyházzal foly-