Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-05-05 / 18. szám

császár és pápa közt tört ki, Angliában a papság tömegét az állam részén látjuk. A clarendoni végzemények előfutárai a gallikán egyház szabadságainak, s noha az országától megfosztott János alatt pillanatig győztesnek látszott is a pápa, mégis a Magna-chartá-ban, ugy a király, mint a pápai érdekek ellenében, biztositva lőn az angol kath. egyház független állása. Világos, hogy a pápai és nemzeti elem emiitett ellentétében nem hitágazat, nem hitkérdések, hanem hatalmi állás, nem egyházi tanok, hanem egyházi jogok forogtak fen. Igaz, hogy az egyház, mely tettleg szorosabban függött, mint bárhol a szárazföldön, a nemzettel össze, nem maradt mindenféle visszaéléstől ment, s tudva van, hogy a szárazföld nagy reformátorainak előfutára Angliában lépett föl. Wicliffe tanait nagyon pártolta a nép s azon mód, melylyel a korona védte a bátor férfiút, mutatja, hogy ő a nép lelkéből beszélt s harca a magasb papsággal korszerű volt. E harcot pedig annál könnyebb volt Angliában folytatni, mivel ott a római canoni jog határtalan alkalmazása s az egyházi hatóság kiterjesztése ellen, már nagyon korán olyan nagy és eredmény dus ellenállás, minő semmiféle más országban, fejlett ki. Az angol közjogi törvényszékek tilalmakkal védték annak teljes érvényességét, s már a mertoni határozatban a bárók „Nolumus mutari leges Angliáé" szavokat szegezték azon kisérlet ellenébe, mely szerint az egyházi törvényszékek római jogelveket akartak az angol örökösödési jogba behozni. Reformatiókor Angliában nem volt a reformatiónak olyan személyes képviselője, minő a szárazföldön Luther vala. Igy történt , hogy miután az uj mozgalom ellen VIII. Henrik elejénte irodalmilag is, és a máglyának keze ügyébe jobban esett fegyverével harcolt, ugyanazon király és országa, válópere miatt, elszakadt a római egyháztól. O azon egyszerű eszközhez nyúlt, hogy helyébe a pápának, ki a^ király s Katalin közötti válópert Rómába vitette, magát tette, s minden egyházi ügyben fejedelmi felsőséget magának igényelt. Ezt kivéve sem a hitágazatok-, sem az egyházalkotmányban semmi sem lőn megváltoztatva, de a tusa folyamában a szárazföld reformátorainak törekvései nem maradtak befolyás nélkül. Crammer, canterburyi érsek, egészen hive volt az uj tannak, s a reformátorokkal összeköttetésben állt, de a királyra nem hatott oly hatalmasan, hogy a dogmának megváltoztatása a korona és parlament által kieszközöltetett volna. Ugy látszik, hogy VIII. Henrik, mint utóbb még maga Erzsébet is, megelégedett a legfontosb választanok kath. felfogásával s eltekintve a Rómával félbeszakított közlekedéstől, mely az annaták megtagadását, s a Rómába fölebbezése megszüntetését foglalta magában, ezen sajátszerű királyi reformátiónak főfontossága, a suprematiónak kihirdetésén kivül, a zárdák eltörlesztésében álla, melyet azonban Wolsey alatt azoknak jobb fegyelem céljából meglátogatása megelőzött már. E rendszabály, bármi sok rosz dolog került is, névszerint az előbb megtámadott kisebb zárdákban, napfényre, talált-e viszhangra a néptömegben, kétes. Hogy Henrik valamennyi egyházi reformját a parlament egyetértésével s jobbadán parlamenti acták által tette, az a dologban mitsem határoz, mert az uralkodása korabeli parlamentek a királynak akaratnélküli eszközei valának. Természetes, hogy az ujdon átalakitott ügyeket melegen pártolák mindazok, kik a zsákmányban részesültek. Ez történtjelesül a felsőház világi tagjaival, kik a zárdák eltörlesztéséből azon hasznot húzták még, hogy az addig a felsőházban többséget képezett egyházi rend az apátok elmaradtával kevesebbséggé lőn. Crammer befolyása alatt a király, utolsó éveiben, néhány hitágazati pontban is Luther felfogása felé hajolt. Igy lőn, miután előbb a bibliafordítások eltiltattak, később megparancsolva, hogy minden templomban meglegyen, angol nyelven, a biblia. A király ellenben határozottan ellene szegült a papok házasságának, s VlII-dik Henrik reformátiójának egész jellemét talán misem mutatja ugy, mint azon tudva levő tény, hogy a királyi suprematiónak és a transsubstantiónak három-három tagadója egyazon szánonvitetett a kivé^fés helyére. Midőn imigy VIII. Henrik Rómától elszakadtával, s a zárdák eltörlesztésével csak egyes, noha igen fontos lépéseket tőn az egyház átalakitása végett, ez a kiskorú VI. Eduárd uralkodása alatt lőn befejezve. Anyanyelvű liturgiának behozatala, a képek eltávolítása és — mi talán szintoly fontos volt, mint akármely más pont —