Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-04-14 / 15. szám

erejében, hogy a végrehajtás ezáltal a lelkészre nézve megkönnyittessék. A határozatok s rende­letek tudatásában határozott világossággal szól­janak, hogy a rosz akarat se ferdithesse azt el. Röviden összefoglalva a mondottakat , a végeredmény ez: az egyházlátogatás célja a vizsgálódás által nyert tapasztalatok nyomán szeretetteljes intés s tanácsadás — ha kell, szigor — ha lehet, kimélet által javítani, s a hitben építeni, és nem a néhol szokásos eljárás szerint csupán egyházi adót szedni, s a lelkész fáradozá­sainak támogatása helyett ad acta teendő jegyzö­könyvet vezetni. I. K. CANON ÉS VISTATIO MEG CANONICA VISITATIO. Midőn gyermek koromban tanárom, vagy más tudós szájából holmi Hengstenbergerius-féle nevet hallottam, mindig valamely titkos borzadás futott végig tagjaimon. És ez természetes. A nagy ismeretlen, titkos mélység, éj­félbeni órakongás, mult századok borongó homálya stb. hat a gyermekiélekre. Ezen ijesztő ködalakok azonban a szerint foszlottak szét, a mint koromra nézve előbb előbbre haladtam, s midőn a régi idők tanulmányainak vastag köteteit először tartottam volt kezeim között, megfoghatlan s nevetsé­gesnek tűnt fel korábbi borzalmam. Majd később ismét me­rült fel egy szó, egy nevezet, melytől lelkem tisztelettel meg — megrezzent. E szó, e nevezet: Canon. Hittanuló koromban hallottam először, s tanár és tanulótársaim ré­széről egyaránt mindenkor oly nagy sulyjal mondatott ki, annyiszor halottam: ez Canon ellenes, — ez nem történhe­tik Canonunk értelmében, hogy alig vártam az időt, midőn Canonhoz juthassak. De mielőtt szerencsém lehetne — e lelkileg annyira szomjuzott Canont valamely öreg lelkész könyvesházában kezeim közé kaphatni, gyakorlatilag megismertem káplán koromban e titkos nagyságot, egy visitatió alkalmával. Az ifjúi szívnek meleg tiszteletével léptem a szobába, hol Ca­nonunk értelmében visitatió tartatott, s midőn kiléptem, Canonnal és visitatióval ugy jártam, mint gyermek korom­ban Hengstenbergeriussal. Az óta négy u. n. canonica vi­sitatión voltam jelen. Leirom röviden mind a négyet s hoz­záteszem, hogy szavaimért állok. Az elsőn következő beszédcsere ragadta meg figyelmem. Kérdés. Canonunk értelmében kérdem, be vagyon e keritve a temető ? Felelet. Canonunk értelmében már valamint 25 év óta, ugy most is azt felelem: nincs." Nincs ? no be legyen. — Presbyterium a háttérből felel: Igenis. — Másodszor értem visitátiót egy hires Kun városban, hol a visitatiónak még csak eszébe sem jutott a presbyteriumot meghivatni merni, hanem a lelkész átkéretvén a gondnokot egy szóra a városházától, kifizettette vele a visitátiót, s ez szép csen­desen, titkos örömmel ily könnyen szabaduláson tovább haj­tatott. — A harmadik visitatión mint umbra szereptelenked­tem Itt már rendén ment a dolog. Nem azért ment pedig a dolog rendén, mert én umbra voltam, hanem azért, mert az esperes olyan ember volt, hogy midőn egy lelkész az egy­házkerület által kiadott segélyezési ívet átadná ezen sza­vakkal : „nálam semmi sem gyűlt" az esperes pedig még csak a lelkész nevét sem látná az adományozók rovatában: ugy leszidta, — már mint a papot — hogy ez ijedtében tán a jövő évi fizetést is beírta volna. Hanem, hogy ez meg nem történt Canonunk értelmében, fogja mondani az, ki szereti betöltetlenül hagyni az ilyes rovatot. — A negye­dik visitatió kétségtelenül legtanulságosabb volt rám nézve. Itt miután minden be lön végezve, erős vita támadt a visi­tatusok közt, e szorosan egyházi kérdés felett: mennyi za- -bot eszik meg egy étetésre két ló ? A visitatió állította, hogy egy vékát, a fösvény visitatusok hat markot emleget­tek, meg azt, hogy a szomszéd fél órányira fekvő faluban ugy is megevett már ez a két ló egy véka zabot, a curatori számadás szerint. De hiába aliegált ez utóbbi rész. Az ész hatalom, mely előtt minden meghajol. Igy hajlott meg a visitatusok makacs serege is bebizonyzitatván az, hogy nagy a különbség falhatóságra nézve, a világi és papi ló között, s a véka zab kiadatott. Azok kedvéért, kik ezen levis hangot tán kárhoztat­ják egy ily komoly irányú lapban, szabadjon elmondanom két szóval: miért nem szeretem én ezen mostani Cano­nunkat és visitátiót. Van én nekem valahol tisztelt olvasó egy hózentra­gerom. Midőn ez uj volt nagyon szerettem, mert keményen megfeküdte vállam, mellem, a hitvány gombot leszakította, éreztem, hogy, van; de később az erős gomb öt szakította szét, és — mert sok volt benne a nyújtható anyag — annyira majd kurta, majd hosszú lett, hogy nem hasz­nálhattam. Ilyennek ismerem én a mi Canonainkat. A visitátiót meg azért nem szeretem, mert magát nélkülözhetönek bebizonyította a tolnai esperességben, hol a tiszteletre méltó esperes ur eszélyes és önzéstelen tette a nevezett esperesség egyházainak legalább lOOfrtot. évenként megtakarít. De meg nem szeretem továbbá, mert az idők szelleme, a közérzület volt az, mely megadta volt egykoron a visitatiónak az eröt, a hatályt; azon közérzület, mely lelki örömmel és mély tisztelettel fogadta azon egy­házi férfiút, ki a gyülekezet által kész szívvel nyújtott cse­kély adományért, mély, vallásos ihletettséggel lelki vigaszt nyújtott cserébe. Ma ez máskép van. Ma már a gyülekezet nem várja a visitátiót, csak a curator, még pedig lelki re­megés közt. Ugyan mitől remeg, tán az örömtől ? Nem, a fizetéstől fél. De meg nem szeretem végre is azért, mert nem ellensúlyozza lelki áldással az anyagi hátrányt. Ugyanis, nem lévén eléggé korlátozva az illetők privát vá­gyai, hol alkalom nyilik, sietnek azt kielégíteni. Igy tudok esetet, hogy a mult évben egy oly szegény gyülekezeten, mely paplakát dúcokkal támogatja s mely az esperesi la­*

Next

/
Oldalképek
Tartalom