Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-03-24 / 12. szám

hercegségéhez; mely folyamodásunkra válaszul érkezett le hozzánk Bécsből, miként: „ö királyi fenségének hatalmában nincs, az azon egyezségben kérelmező egyházközség javára tett engedélyeket bármivel is megszaporitani." Ezen folyamodásunk Írására pedig azon jó akarat és igyekezet vezérlett bennünket, hogy csak a lelkésznek lévén egy tagban, az ö 18 hold szántóföldje és 6% kaszás rétje, az egyháznak és a tanítónak pedig — mint jelenleg adott ajándék — három nyomásban adatván ki, a különben sok földdel bővelkedő határban ezen hat holdacska, ennek is csak kétharmadát használhatja évenkint az egyház és tanitó, mivel az egyharmada mindig ugarban marad. Ennélfogva ohajtottuk volna, hogy egy-egy nyomásban nagyobb mennyiségű, s több használat alá jöhető földei lettek volna, a különben is kevés jövedelmű tanítónak és egyházunknak. A tagosztályok, mint tudjuk a napi életből, kisebb nagyobb mértékben emelték hazánkban a tanitók anyagi állásait, a mennyiben eddigelé meglehetős földbirtokkal ajándékoztattak meg legtöbb egyházainkban. De, hogy a tagosztály által nyert földeket nem mivelik az egyházak, hanem magának a tanítónak kell gondoskodni annak kellő miveltetéséröl, ez igen nagy teher a tanítónak, nagy hátrányára van az iskolának, s nyakába zakkanván a mezei gazdálkodás gondja: temérdek időt ellop a tanitási órákból s magára hagyja az iskolát, igen gyakran, minden tanitói gond és éber felügyelet nélkül. Szerintem és minden iskolaügy barátja szerint, a tanítónak sehol sem kellene földet adni, hanem fizetnék az egyházak őket készpénzzel, s az ajánlott földeket inkább tartaná meg tulajdonául az egyház ; vagy ha már földdel dotálják a tanítót: azon esetben az egyházaknak kellene a tanitók földjeit miveltetni elengedhetlenül; mert hiszen, kivált a felföldön, hol négy öt holdacskával elég szükkeblüleg dotálják a tanítót, még nem is érdemes hogy saját költségén maga szántassa és miveltesse földjeit, mert sovány határban sokszor a rátett költséget sem fizeti ki. De ha már ez egyházak, iskoláik nem kis szellemi hátrányára, csakugyan földes urakká teszik a tanítókat és az ajánlott földeket megmivelni mégis idegenek: ott maga igyekezzék megnyerni, mindenfelett, a tanitó, az uj terhet viselni vonakodó egyház hiveit szellemi munkásságával, kezdje mindjárt mivelni iskoláján kivül az ifjú nemzedéket. Alakítson legelsőben is egyházban olvasó-egyletet, téli estvéken gyűjtse magához a fiatalságot és gyakorolja őket a hasznos olvasásban, gyakorolja mindenekfelett a napi életben oly igen szükséggé vált számvetés tudományában, melynek tudásáért oly igen sóvárog napjainkban az iskolából kikerült ifju. És különösen, a mi legnagyobb kegyeletet és méltánylatot szerez egyházában a tanítónak, alakítson „éneklő kart" az ifjúság között, mint vidékünkön a pálfalvi és jánosi két derék tanitó; szüntesse meg egyházában az annyira óhajtandó négy-hangzatos éneklés tanítása által, a kellemetlen toroknyitó és buzgóságtalan egyhangú éneklésmódot; ismertesse meg az ifju nemzedéket régi magyar dallamainkkal s hajdani szép halotti énekeinkkel, hogy korunk szégyenére ki ne vesszenek a nép életéből; csepegtesse szivökbe a nemzeti dalaink betanítása által a hazaszeretet szent szerelmét: és a nép, ki eddig mivelni nem akarta a tanitó földjeit, ki azon egy pár órai pénzbe nem kerülő szolgálatot sajnálta a tanítótól, látva, mint hat a tanitó nagy haszonnal szellemileg és erkölcsileg az egész gyülekezet életére, látva mint miveli az ő gyermeke szivét és érzéseit a hasznos olvasás és szép éneklés gyakorlása által; látva és tudva, mily nemes és hasznos szolgálatot tesz a tanitó iskoláján kivül is az ö fiainak és leányainak: minden kétség nélkül, a jobbak, az értelmesebbek, jó példával menve előre, készek leendenek a tanitó újonnan adományozott földjeit, mint eddig a régieket, megmivelni, hogy a tanitó mellékes foglalkodás s mezei munkáltatás által el nem vonatva iskolájától, minden idejét, szorgalmát és fáradságát egyedül csak tanítványi előmenetelére s tanítására szentelhesse. ^ (Vége köv.) „, , . BELFÖLD. AZ UNGI HELY. HITV. EGYHÁZMEGYE KÖZGYŰLÉSE. f. é. február 10, 20 napjain tartott meg. K. H. Helmecen, hdl a véletlenül megérkezett ungi sár-és vizözönön sokan felülemelkedvén — testben, lélekben — fényesen képviseltetett egyházmegyének. Méltó öröm lepi meg szivünket, hála fohász szakad fel keblünkben, midőn lelkünk legszentebb ügyében, Istenországa terjesztésében, szabad törvényünk szerint testületileg tanácskozhatunk; de még hatósabb a méltó öröm ott, hol az idő és hely, mint jelenleg nekünk is jutott, nagyszerű kilátást nyújtanak. — úgymint: Gyűlésünk tere a k. h. helmeci egyház, melynek temploma, lelkész s tanitói laka, egy a Kárpátok sorából kiszakadt pompás kerek hegy déli oldalán, a helység felett emelkedetten, mintegy szemléttartva áll. Alatta, nyugot-, dél-, keletre, Ungh-Szabolcs és Beregmegyebeli 36 tisztán látható helység rónaival s a Latorca s Tisza rengeteg erdőivel terül el. A keleti láthatáron ott áll Munkács, tiszta légben ablakait isiátható várának bűs foglyokat záró falaival. E helyi kilátás jelen egyszerűségében is nagyszerű nekünk, kiknek nem lehet meg nem ujitanunk emlékét azon. időnek, melyben a honkeresö atyák e tájon megpihenteks innét jót reménylve, rosszat tűrve tovább indúltak. Ok akkor még pogányokul hadúrnak fehér lovakat áldozva álltak e tájon, s indultak útnak jó remény fejében. — És hála Istennek ! „nyolcszázados küzdésjután, él magyar e hazán." És pedig többé nem mint pogányok, nem mintbálványisteneket imádók: hanem mint az Atya, Fiú sz. Lélek egy Istent, — a minden emberek édes atyját ismerők s tisztelök ; kik szeretetteljes szivünk oltárán lélekben és igazságban tudunk immár áldozni.