Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1861 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1861-02-17 / 7. szám

psalmusból Yaió istenidicséret s erre imádság következik; c) capituluin; d) responsorium versiculussal vagy a nélkül, és végre a benedictio jö. Hogy minden liturgiái sajátságát kimerítsem e könyvnek, miután célunktól eltér, nem tehetem; hanem bizom a liturgiák történetének leendő írójára, kinek e könyvön kivül Gelei Katona István öreg gradualját is figyelmébe ajánlom, mint oly példányt, mely rokonságánál fogva azt látszik bizonyítani, hogy nemcsak Beythe István superintendentiájában, hanem Erdélyben is egy volt az istentiszteleti szertartás; hogy ezek a Zwingli-féle liturgika szerint rendezték egyházaikban az istenitiszteleteket. Midőn ezeket ide irtam, meg nem állhatom, hogy ki ne fejezzem azon együgyü óhajtást, miszerint bárcsak akadnának férfiak, kik mig egy részről célukul tűznék ki az egyházi régiségek felkutatását, és nyilvánosságra hozatalát ; addig másrészről igyekeznének minden multat illető dolgokra fényt és világot deríteni a végre, hogy a jövendő ecclesiastus minden adatot készen találván, egy rendszeres, egy igazi tudományosan kimerítő müvet adhatna egyháztörténetünkről necsak e haza, hanem az egész világ kezébe. Mert mindenek fölött első szükség az, hogy multunkkal legyünk tisztában. (Folyt. köv.)« A FOTOS-MARTONOSI HELVÉT HITŰ EGYHÁZ ÉLETRAJZA. 1676-tól 1860-ig. (Vége). Alig menekülhetett e Nehemiási buzgalmu pap hatalmas ellene üldözéseitől, ujjolag duzzogó habok kezdék csapkodni élte folytonoson hányatott sajkáját. Megyebirája támadt lel ellene bizonyos számadásbeli hibafelfedezéséért. De Themis itt se engedte magát megszégyenítetni, — s a megbukkott Megyebiró mérgében, vagyis inkább szégyenletében elhagyta vallását unitáriussá lett, de csak színleg, mert hite az addigi maradt. Mit bizonyít az emlékkövén levő maga készítette következő sírvers is: Itt fekszik XY. a hátán „A ki esdeklik Kristussa után" Hogy ítélet napján — Elne ragadja a Sátán. Nem lesz talán érdektelen egy pár vonást közleni e furfangos ember életéből: A földmivelést, bár szép birtoka volt, sohasem kedvelte, inkább kerékcsinálással foglalatoskodott. Egy alkalommal egy szekér kereket vitt Hétfaluba, s egyetsem tudván elárulni, mérgében az utcán mind összevágta, s haza érkezvén, ismét kerék csináláshoz kezdett. A temetéseken, nevezetesen hol két pap szónokolt, megjelenni, legyözhetlen vonzalom dult keblében. Egyszer egy ilyen temetésen Szentgyörgyön is megjelent, hol az egyik pap, kire haragudt, véletlen olyat mondott, a mi őt, magára alkalmazván a mondott igéket, kimondhatlanul megsértette, — e mellett torba sem hivattatván, iszonyúan mérgelődve haza ment, elészólitá szolgáját, s kezébe adván egy jó mogyoró pálcát, a maga által elétett deresre lefeküdt, s dühösen parancsolá, hogy vágjon rá huszonötöt. A szolga ezt csak tréfának vélve, s attól is tartva,, hogy netalán a sor majd rá is elkerülend, tartózkodva ütött gyengén vagy kettőt. Mire felszökvén a deresről, reá fekteté a szolgát, s olyant vágott reá egyet, a milyen csak vén karjától telhetett. A szolga látván, hogy e bizony nem tréfa, neki bátorodva tehetsége szerint kiveré a huszonötöt. Mikor is gazdája felállván a deresre, hangoson kikiáltotta: A ki olyan helyre menyen, a hol baja nincs, mind igy jár. Fájdalmaiban az ütlegek alatt igy vigasztalta magát: Igy kell neked vén disznó, ne mentél volna oda, ahol bajod nem volt. Az ének szenvedélye volt, egykor özvegy állapotában szomszédját vacsorára hívta. Miután az égett boros kancsó szesze a vacsorálok fejükbe, szivárgott, nagy kedvök jött az énekre. Elkezdték a 42-ik Soltárt dúdolni, — de a jó kedvű szomszéd minden rend végin egy kis cikornyát csinált, mint az orgonával szokás a rendek között egy kis pauzát csinálni. Több versen megkérte XY. a szomszédját, hogy ne cikornyázza meg a rend végét, végre türelméből kifáradva, clékapja kézbelijét, s ha a jó kedvű szomszéd a szolga segélyével ki nem menekül, az örömkönyek keserű könycseppekké válnak vala, s a vig szomszédnak a vacsora drágába került volna. Végre a sánta lábon járó büntetés öt is utolérte. Egy estve szerfelett megrészegedve lefeküdt, s akkor éjen mind a két lába megkucorodott. Igy sanyargott le két évtizedet életéből, két stápon kínlódva, de életkedve ekkor sem veszett el: Tűzoltó fostatókat készítvén, bejelentette az ezredkormánynál, hogy találmánya segedelmével tizedmagával egy épületet megvéd az elégéstől. Az ezredkormány kipróbálta találmánya sikerét. Egy kalibát készíttetett, mely a tűzoltók jelenlétében meggyújtatván, merőben leégett, a nélkül, hogy egy karót is megmenthettek volna. Haragjában a fostatókat is mind a tűzre rakta, s elégelte. Utolsó éveiben egy karucál (bástaszekér) készített, s azon járt egyik faluból a másikba, egyik korcsmáról a másikra. Lova ugy megszokta volt a korcsmák előtt megállani, hogyha nem akart is, kénytelen volt mindenütt nyugtatni. Mig sírköve el nem porhad, addig emléke élni fog: mert véghagyománya következtében épen a cinterem mellé temettetett, de különben is furfangosságát, s furcsa tetteit sok idő eltelése után is beszélni fogja egyik nemzedék a másiknak. De térjünk vissza elhagyott tárgyunkra. Miután az egyház gyönyörű temploma elkészült, az egyház lelkes papja unszolására az isk. mesteri lak helyett, mely zsúppal fedve, inkább cigány viskóhoz hasonlított, ujat építtetett. A papi ház helyibe, mely hasonmássa volt a derék Tompa által megénekelt papi laknak, vagy talán valamivel annál is alábbvaló, egy hat szobáju csinos és kényelmes házat emelt, s a papi jószágot merőben uj építményekkel látta el. A sok építések alatt kifáradt megye azon feltét alatt vállalá