Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-02-17 / 7. szám

viszonyban áll a középponttal, az sok tárgyakban biztosabb tudomással bir. Azt is tudják, hogy midőn az egésznek jó menetéhez szükséges öszhangzásba hozni a részeket, ez csak úgy lehet, ha hajlandók vagyunk gravitálni a centrum felé, nem pedig separatisticus negédeskedésben keresni holmi kis betyár dicsőséget. És így a legjobbik ágy, mint a legdacosabbik is, ki különben bármi elibe tolt auctoritásra hamar elmondaná: „.ebnél különb ember," érzi, hogy a közbizalom embere, s a testületi orgánum iránt illik deferentiával lennie, s nem ártalmas dolog elfogadni tőle hébekorba egy kis utasítást, egy kis jó tanácsot is. Az esperes pedig, mint értelmes ember és buzgó férfiú, — mert különben esperesnek tán nem is választották volna, — szinte érzi, hogy midőn az Ur szőlőjének művelésére szánta életét, szép dolog és nem is hiába való, ha ki ezt nagyobb kiterjedésben teheti; s érzi, hogy bár minden elvetett mag gyümölcsöt nem terem, a szíves szó mégis nincsen hatás nélkül; s az esperes nem is épen tunya lélek , ki örömét találja benne végig ásítozni a napot, midőn a sok aratásra való gabona veszendőben van. Mégis ime mit látunk. Az esperes a helyett, hogy sürübb érintkezéssel forrasztgatná, erősítené, otthonossá tenné a lelki közösség kapcsait, hazulról csak ritkán megy el. A lelkészi hivataloskodásban is hol itt, hol ott elő-előfordulnak a hibák, A gyülekezetek pedig majd egyik, majd másik el-elkanászkodnak a helyett, hogy épülnének lelkileg. És mind ez miért? Nagy részben azért, mert az esperes nem a maga embere, de alig is az egyházmegyéi, hanem legnagyobb részben gyülekezetéé, mely által fizettetik, s melynek magát le is kötelezte. És így a lelkész, midőn esperessé lesz,collisio officiorumba kerül; és midőn, ha egyszer nem, másszor hanyagolni kénytelen saját gyülekezetét, mégis papi felügyelői hivatalának nem felelhet meg kellő kiterjedésben. Mert hiába, két urnák igazán szolgálni nem lehet. Azaz, eljövénk oda: hogy egyházkormányzatunk körülményparancsolta korlátozottsága okozza egy részben azt, ha jobb rendben nem folynak dolgaink. Ne ijedjenek meg tisztelt hitsorsosaim. Én— azokhoz képest, miket föntebb is mondottam — nem akarom azt indítványozni, hogy az esperest vegyük el gyülekezetétől, s tegyük drága fizetéses felügyelő hivatalnokká, ki — más dolga nem levén — unalmában is megtanuljon parancsolgatni, 8 kiskorúságra szoktatni alárendeltjeit. Én nem akarom a szeretetnek szűz hamvát letörölni az esperesi hivataloskodásról, hogy egy jó konccal bérért szolgáló képmutatókat csalogassák a tisztesség útjára. Én egy részről lehetővé akarnám tenni az esperes uraknak, hogy patriarchális tekintélyük, s a híveknek bizodalma között szorosabbra , szivélyesebbre fűzvén a viszonyt, az eddiginél rendszeresebb befolyással segítenék életre kelteni, megvalósítani a keresztyénségnek égi képeit; más részről egyszersmind a leendő lelkész uraknak kívánnék alkalmat nyújtani arra, hogy előleges gyakorlat által nevelhessék szakképességüket, s helyreüthessék némileg nevelési rendszerünk hiányait. Ugyanazért indítványozom az esperességi segédlelkészeket. Bár merre nézzünk a világon, úgy látjuk, hogy minden életpálya előtt, mi némi szakavatottságot igényel, a theoriai előkészületen kivül még egy kis gyakorlatra is van szükség. Nálunk azonban, noha a fac me talem, talis ero-féle elv az életben sokszor csúffá lett, lelkészi hivataloknál a gyakorlat csaknem teljesen nélkülöztetik. Nem tudom azért-e, mert a lelkészi pálya másoknál csekélyebb fontosságúnak, s ügyességet kívánónak tartatik; vagy mert számít a világ reá, hogy Istennek különös kegyeléséből az ordinálással együtt a Szentlélek áldásai is megjöjjenek. Megtörténik ugyan néha, hogy egyik vagy másik elaggott, elgyöngült, s mint ilyenkor többnyire történni szokott kortól is elmaradott lelkész mellé segédlelkész kívántatik; de ezt bizony általában lélekgyarapító institutumul nevezni nem lehet, miután a fiatal ember ott nem ritkán többet tanul abból, a mit nem kellene, mint abból, a mit kellene tennie. Ellenben, ha a leendő lelkészek, ha általában nem is, legalább nagyobb részben az esperesek, mint categoriájuk kitünőbbjei mellett egy-két évet gyakorlaton töltenének, ez sem reájuk, sem az egyházra nézve veszett idő, veszett költség nem lenne. Annál inkább nem, mert egy felügyeleti hivatal körében, nemcsak a főnöknek nagyobb tiszteletet igénylő személyisége, hanem a sűrűbben gyülekező ügyek, kérdések, nézetek, modorok különbözősége is, mind nevezetes tényezőkül szolgálhatnának arra, hogy egy a világ szeme előtt, s a pályaküszöbén levő fiatal embernek tapasztalását, lélekéberségét, lelkesedését emeljék, őtet saját világába bele vezessék s tájékozzák, s ez ál-