Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)
1860-12-30 / 52. szám
(Vége). Avatottabb tollra bizom az evang. egyházalkotmány és a hierarchia közti különbségnek kimutatását, s mennyire megtagadná az evang. lelkész egyházának egyik sarkalatos elvét, söt saját származását a hierarchiával való szövetkezése által: itt e helyen csak azt akarom bebizonyítani, hogy papuralom a magyarhoni presbyterialis és synodalis szervezet, s azon nyilvánosság mellett,- mely nagyobb mértékben talán a világ protestáns egyházai egyikében sem létezik, — merő képtelenség. — Példákkal bizonyítom be! Vannak egyházmegyéink, ezek egyikét illetőleg bizonyosan kimutathatom, melyek fönállásuk nagyobb részében még csak egyházmegyei felügyelővel sem birtak, ki pedig igen kívánatos, söt szükséges lett volna: de miután még ilyen sem volt; a lelkészek nagyobb része pedig, ha nem is fényes, de legalább tisztességes anyagi állással birt, nemde-e, hogy ott az alkalom a jó móddal párosult volna a papuralomnak megalapítására ? S mit tapasztalunk ? A gyülekezetek tisztelik lelkészeiket, ha — és a mennyiben megérdemlik, — hajlanak is azok szavára, midőn általuk akár házi, akár az egyház közszükségei födözésére, áldozatok hozatalára szóiitatnak fel, mint ezt a többek között a legújabb tanodai adó elvállalása állal is bebizonyították, hol csakugyan föfactorok épen a maguk is jó példaadással elölmenö lelkészek voltak! — De ha e részben hajlanak a lelkész szavára : ám próbálja csak megsérteni autonomicus jogérzetét hierarchikus megtámadásaival, — s a reactió egyszerre készen van ellene, legyen bár különben a legjelesebb szónok, a legtekintélyesebb pap, esperes, söt akár maga a superintendens! Oh uraim!—ezen mi Biblikus—ezen a szent „Corpus Juris-ban oly jártas protestáns köznépünkkel nagyon csínnyán kell bánni tudni; ez kivált oly helyeken, — hol eleitől fogva a saját maga lábán járt, s a sok dajka és gyámnok által erejének szabad kifejlesztése meg nem gátoltatolt, — oly nem csak ösztönszerűleg benne élö — de öntudatos jógérzettel is bir, s egyszersmind oly finom kifejlett tapintattal is, hogy a jogai ellen intézett sérelmet, lelkésze irányát azonnal kiismeri; — s mi érzékenyen veszi amazokat, minő kudarcot vall a lelkész kivált nyílt papuralmi törekvéseivel — azt a fenntebb idéztem példa eléggé bizonyítja. De hát ezt kérdik önök — hogy kezelik ott az egyházmegyei kormányzatot ? minő színezetűek a gyűlések ? minő szellem uralkodik azokban ? nem rettegnek-e ott a nyilvánosságtól ? van-e szólásszabadság ? — Már a mi a kormányzatot illeti, kivált az utóbbi abnormis évtizedben, bizony eleget vesződtünk csak ugy mint önök, — tettünk a mit épen kellett, s a hogy lehetett; gyűléseinket eleitől fogva, mikor felügyelőink nem voltak is, — tehát csak maga az esperes elnökölt, csak ugy a templomban tartották eldödeink — tartjuk mi is, mind önök, és pedig ha nem is oly fényes, de többnyire oly nagyszámn publikum részvéte mellett, mint akár egy kerületi és egyetemi gyűlés; — a tanácskozó és szólásszabadságot soha senkitől meg nem tagadjuk, a mennyiben s a mikor azt gyakorolni kívánta; — söt már egy párszor elég erély és eszélytelenül még a döntő joggyakorlatot is megengedtük ínég a nem képviselőknek is!, — törvényszéki, választmányi sat. tagokul már régóta , a sok helyeken ily joggyakorlat elnyerése végett még csak pisszneni se mert tanítókat is alkalmaztuk sat. — s mind ez nem az egyetemes papság elvéből folyó—nem igaz magyar protestáns testülethez méltó loyalis eljárás volt volna-e ? S mit bizonyít mind ez ? Azt, hogy mig evang. egyházunkban a synodalis és presbiterialis szerkezet fenálland, mig mindennemű gyűléseinken a nyilvánosság — a szabadságnak ezen palladiuma uralkodik, addig ne tartsunk attól, hogy benne a papuralom gyökeret verhetne: ezen drága kincseket kell tehát mindenek fölött megőriznünk, ezen jog fölött őrködnünk, s akkor ne tartsunk papuralomtól még akkor sem, ha bár mindannyi gyűléseinket lelkészelnökök vezetnék: minek én különben szószólója nem akarnék lenni. De a papuralmat illetőleg még többet mondok t. i. hogy a lelkészek nagyobb része sem vágyódik utána, sőt midőn ilyformával nem mondom, hogy valamely külhatalom; — de még maga az autonom egyház által kináltatnék meg, azt határozottan visszautasítaná ; — tenné ezt pedig nem csak hitelvénél fogva, de különösen még saját jobbvolta tekintetből is. Az evang. lelkésznek altaljában — a magyarhoninak még különösen is — az igaz, hogy küzdelmes állása van, és pedig nem csak lelkipásztori minőségében, melyről e helyen nem szólok: de vannak ezenkivül küzdelmei, mint egyházhivatalnoknak — néha az értetlenséggel, néha a világ lenézésével, legtöbbjének anyagi szükségekkel, és mi lelkészek tudjuk, — még mi sok más mindenfélével nem is! Hogyhogy van hát még is, hogy sok jelenleg is lelkészkedök, — kik lelkész-őseik nemzetségfáját aligha nem Dévay Mátyás koráig vihetik fel; — oly számtalan jelesek, kik bár mely életpályán kitűnő állást foglaltanak volna el, — a küzdelmes evang. lelkészi pályát választották ki magoknak nem csak, hanem azon jól is érzik magokat ? Megmondom ! Van ezen hivatalhoz — a mennyiben ahhoz belső hivatással járulunk, sok édes öröm is kapcsolva; de ettől ez úttal eltekintve — van a magyarhoni evang. lelkésznek egy oly nemes egyéni szabadsággal párosult — egy oly férfias önállása, minővel az én hitem szerint sem bármi polgári pályabeli — de még a többi hazai hitfelekezetbeli lelkészeknek sem bir egyike is ! S miben áll ez az önállás ? Abban, hogy néki az egyháznak minden jogaiból kijutott az öt illető, — s a mennyiben ez nem a többi egyháztagok jogcsorbulásával történt, — annál nemesebbb ostályrész ; — abban, hogy ö mint lelkészhivatalnok nem más törvényeknek hódol, mint a melyek alkotásában maga is tettleg belefolyt; abban, hogy ö egyházi elöljáróiban nem parancsnokait — urait, — hanem csak is elöljáróit, csak „primos inter pares" ismer el! És ö vágyódnék papuralom után! egy oly valami után, mely mellett az uralom lefelé — a szolgaság felfelé min-