Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-12-10 / 49. szám

nemcsak a papok betételeibol, hanem a világiak adakozásából is szaporodik, ki jogosította tehát az alapítókat arra, hogy a világiak adományait is aránylag osszák ki a gyámolra szorultak közt? Embertelen azért, mert hiszen nem elég büntetés az a szegény lelkésznek, hogy nyomorult fizetés mellett kellett életét letengeni, mig sem tudomány, sem erényben nem magasabb, de szerencsésebb tiszttársai gazdag jövedelemben duskálkodtak. És miért ne halhatna meg az ily szegény lelkész azon tudatban, hogy felesége, habár az ő életében kisebb volt is a gazdag papnéknál, de mint özvegy egyenlő leend azokkal. Hiszen ők mind az egyház kicsinyei, mind hitünk cselédei, miért tennénk hát közöttük különbséget, holott mind egyformán éheznek és ruházkodnak? Még egy szerény véleményt akarok a tisztelt olvasó közönség elé terjeszteni. Én soha és sehol sem voltam barátja az erők megosztásának, nem lehetek tehát az itt a papi gyámoldáknál sem. Az ily gyámoldák csak akkor virágoznának, ha a protestáns magyar világban elszórt gyámintézetek összeolvasztatnának s együtt kezeltetnének, vagyha a féltékenység ezt nem engedné is, legalább egy egyházkerületben levő gyámoldák egy kalap alá vonatnának. Megmondom okát miért? A most minden egyházkerületben levő tiz-tizenkét gyámoldát egy választmány kezelhetné s ezáltal temérdek hivatalos költség megkíméltetnék; másodszor a segélyre szorultak egyenlően dijaztathatnának, mert míg például A. egyházmegyében csupán a lelkészek betételeiből áll a gyámolda alaptökéje, mert nincsenek gazdag és kegyes világiak, addig B. egyházmegyében sok gazdag és nemeslelkü világi találkozik, ki százakkal járul a gyámolda alaptökéjéhez; harmadszor ezen gyámintézet szorosabban fűzne össze bennünket a testvériség kötelékeivel, és midőn az anyagiakban egyek vagyunk, nem lennénk szegrehuzók a lelkiekben, s akkor lennénk valódi keresztyén anyaszentegyház. Azoknak, kik irányadás, s utmutatás végett fordulnak hozzám, akár magán uton, akár szerkesztő ur engedelmével nyilvánosan, szivesen szolgálok felvilágosítással; a gáncsoskodók és feltűnni akaró tudalékosoknak pedig — előre kijelentem — nem fogok válaszolni. Boross Mihály. Egyházi költészetünk, I. Mondjuk reá: „lesz!" — azért, hogy: „legyen!*,, Sőt, ha jól számot vetünk magunkkal, immár van is, mit felmutassunk e téren: értem az „Egyházi könyvtár" és „Lelki Kincstár" hozományait, melyekhez járult, bár eddig oly kevéssel, melynél—jövőre—többet kérünk és várunk, a „S.-Pataki Füzetek", — s érdemleg többel, mint vártuk volna—a „Protestáns Naptár", ez a mi derék belmissioévlapunk. — Nehogy azonban valaki megütközzék ezen, egyelőre csodásan hangzó cimen: Egyház és költészet, és nehogy néminemű „Orgona Virágok" vagy „Legenden der Heiligen"-re tévedjen gondolatja (bár ez itt fölhozott jeles müvek illető helyeiken oly igen jól állanak,— a hasznosság és szükségesség, „utile dulci" életelve által oly hathatósan beajánlva, hogy dicséretes szégyenünkre válhatnék az irányukbani féltékenység) közeleből magunkra vonatkozólag szükségesnek látszik — védiratul — fölhozni annyit, hogy igen! — a legtisztább vallási fogalmak körében is talál kedves alkalmazást a költészet; — mint erre nézve leginkább koszorús Tompa Mihályunk tollából merithetjük a tanulságot. Gellertnek is igazat kell adnunk, midőn igy tanit: „Wenn die Sprache der Poesie vorzüglich geschikt ist, die Einbildungskraft zu beleben, den Verstand auf eine angenehme Weise zu beschaftigen, und dem Gedáchtnisse die Arbeit zu erleichtern, — wenn sie geschickt ist, das Herz in Bewegung zu setzen, und die Empfindungen der Freude, der Liebe, der Verwunderung, des Mitleidens, des Schmerzes zu erwecken, und zu unterhalten; so ist es unstreitig eine grosze Pflicht der Dichter, diese Kraft der Poesie vornehmlich den Wahrheiten und Empfindungen der Relígion zu widmen." Az igazság mindenkor szent, és győző hatályú; de — szépséggel párosulva, ellenállhatlanná lesz. Az ártatlan gyermekkornak, s felnőtteknél a gyermekded-tiszta, ép kedélynek még a vallási szentségek is bizonyos magasztosult és felmagasztaló költőiség szinében, s annyival ünnepeltebb ragyogványban tűnnek föl. Továbbá a sz. Bibliában, kivált az ó szövetség (mint ezt Herder „Geist der ebraischen Poesie"-vel tökéletesen beigazolja), és evangyéliomokban a keleti tündökletes próza, ha ügyesen kezeltetik, oly természetes könnyüdséggel engedi magát gyönyörű költészi nyelvvé honosittatni ridegebb nyugoti irodalmaink égöve alá. Es a ki ezeket igy nem értve, nem is érzi vagy konokul tagadná : annak megtérítése végett mutassuk elő a Flórian által oly szerencsésen át- és fel dolgozott „Ruth" és „Tobie" darabokat, akár az Ösmertebb „Sz. hajdan gyöngyeit"; — vagy tán mindezeknél sikeresebb leend: bevezetnünk egy éneklő sz. gyülekezetbe . . . íme az egyházi költészet !. Figyelmes lélekkel széttekintve az idő jelei között, szabad már sejtenünk, hogy önfentartási küzdelmeiből mindinkább diadalmasan kifejlődő magyarhoni prot. egyházunk— legközelebbi jövőben; kivivandott önhatóságu létének szilárd megalapítása és dicsőségre emelésének nagy munkájára lesz hivatva, — amaz elv szerint, mely a mint igazán, ugy szépen is lön kifejezve a s.-pataki hároinszá-