Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)
1860-12-02 / 48. szám
zük, mert egészben igaza van Sz. A. urnák, midőn azt mondja: nem a „kivetés" de a „beszedés" körül forog a nehézség. Dixi et salvavi animam meam. Szeberényi Andor. nagylaki ev. lelkész. Még egy szó az egyházi adó ügyében. (Vége). Miután tehát ily módon az egyes gyülekezetek adókulcsa is meglett állapítva, ezekre magukra hagyatott, hogy a mint legcélszerűbbnek látják, a szerint vessék ki maguk közt a reájokesö összeget. S igy némelyeknek vannak fekvő birtokaik vagy más jövedelmeik, melyekből illetőségeiket fizetik, mások a jobb években összerakták a reájok kivetett öszveg tökéjét s annak kamatjait fizetik, mások egyesülten valami közmunkát vállalnak el, aratást, vagy árkolást, vagy favágást, s t. s igy teremtik ki tartozásukat, mások ismét kivetik azt maguk közt, vagy bizonyos, általuk megállapított kulcs, — vagya hol a nép vagyonossága nem igen külömböző, a lélekszám szerint. Hátramaradások, igaz, hogy vannak, de nem oly tetemesek, hogy miattuk egyházkormányzatunk gépezete csak egy pillanatig is fenakadt volna, s nem azért, mintha a nép vonakodnék fizetni, — mert hála Istennek, még eddig törvényes végrehajtásra nem szorultunk s nem is fogunk szorulni, — hanem, mert mi tagadás, a nép szegény s a legjobb akarat mellett sem tud mindenkor fizetni, mikor kellene, vagy ha tudna, azok, kik a pénz behajtásával megvannak bizva, nem járnak el mindenkor elég erélyesen kötelességükben. A második rendbeli pénztárt illetőleg: itt már semmi kivetésnek nincs helye, mert a jótékonyságra senkit erötetni nem lehet. Szűkölködő feleinken segíteni, azok Ínségét enyhítni, terheiken könnyíteni keresztyéni kötelesség; de erre csak a lélek fegyverével kényszerithetünk valakit. Tervezgettünk ugyan mi is vagy két évig, hogyan lehetne egy ily pénztárt létrehoznunk; dolgoztunk ki alapszabályokat, azokat egyházainkban köröztettük; de végre is a felöl győződtünk meg, hogy itt paragraphusokkal nem érünk célt, hanem tennünk kell. Kineveztünk tehát egy hat tagból álló bizottmányt s oda utositottuk, hogy legjobb belátása, szerint kövessen el mindent, hogy a keresztyén buzgóságot a hívek közt élessze s minél gazdagabb segélyt nyújthasson szűkölködő egyházainknak s tanintézeteinknek. Ezen bizottmány tehát összeült s egy programmot készített, melyben elmondotta, mikép szándékozik a reája bizott szent ügyben eljárni. S azóta Isten nevében működik, s hála Istennek, szép sikerrel. — S miután eljárása az egyetemes gyűlés által is helyesnek találtatott s programmja egyetemileg elfogadtatott s ezen Lap legutóbbi számában közöltetett is, róla többet szólanom felesleges volna. Hátravan még a harmadik: a „nyugpénztár". Ezen már egyesületi ügy s mint ilyennek, szorosan meghatározott alapszabályokon kell nyugodni. Do ut des. Itt maguknak az illető lelkészeknek és tanítóknak kell valamit tenniök, azon apostoli elvnél fogva: 1. Tim. 5, 8. „Ha valaki az öveiről és főképen az ö házanépéről nem gondoskodik, az a hitet megtagadta, és a hitetlennél alábbvaló. De a mennyiben az egyház lelkészeit és tanítóit az öveinek vallja, ez is köteles ezek felöl gondoskodni s igy az általuk felállítandó nyugpénztárhoz járulni. Dunántuli egyházkerületünk már 1846 óta bir ily nyugpénztárral s alapszabályaink már akkor közöltettek az „Egyh. és Isk. Lap" utján. De minthogy az akkor közlöttekre kevesen fognak emlékezni, nem lesz tán felesleges, ha azokat a főbb pontokban megismertetem. Mi négy osztályt állítottunk fel, évenkénti 2, 5, 10 és 20 forint befizetéssel vagy ezen öszvegek tökéjének egyszer-mindenkorrai letételével, s minden évenkint fizetendő forint után 10 forint évi nyugdijat biztosítottunk a befizető lelkész vagy tanitó részére annak hivatalviselésrei képtelensége esetében, vagy halála esetén özvegye és kiskorú árvái részére, s tetszésére hagytuk mindenkinek, a négy osztály közül szabadon választani. Az akkor már hivatalban levőknek ismét tetszésökre hagytuk az intézetbe belépni vagy nem; de a kik az intézet életbeléptetése óta lépnek akár lelkészi akár tanitói hivatalba, azok már azon kötelezettséggel teszik ezt, hogy a négy osztályok valamelyike szerint fizetni fognak. — Szegény sorsú lelkészek és tanítók számára egy mellék pénztárt alapítottunk 3000 forint tökével, Kis János alapítvány neve alatt, melynek jövedelméből helyettök az évi tartozások befizettetnek. Ugy szinte egy segélypénztárt, melynek évenkinti 300 — 400 fr. jövedelme oly szegény özvegyek és árvák közt osztatik ki, kik az alapszabályok értelmében vagy igen csekély vagy semmi nyugpénzt sem húzhatnának. Az egyházak évenként egy vasárnapi erszény-jövedelemmel járulnák az intézet pénztárához, a mi nagyobbrészt a segélypénztárba folyik. Az 1859-ki számadás szerint volt az intézetnek a 20 ftos osztály szerint fizető tagja 59, a 10 ftos szerint 44, az 5 ftos szerint 65, és a 2 ftos szerint 173, ide értve azokat is, kik évi tartozásaik tökéjét egyszer mindenkorra lefizették, összesen 341. Alaptökéje volt 50.551 fr. 50 kr., s tiszta jövedelme 1859-ben a tulajdonképi nyugpénztáré 5,778 fr. 59 kr. a Kis J. alapítványé 238 fr, 31l /2 kr. és a segélypénztáré 511 fr. 36 kr. — Kifizetett pedig 1859-ig rendes nyugpénzekben 11,477 fr. 72 kr. segélypénzekben 6700 fr. 5 krt. S ezzel kimutattam, mikép rendeztük mi dunántuliak pénzügyeinket. Ha többi testvéreink akarnak bennünket követni vagy jónak látják célszerűbb módok felől gondoskodni, — az az ö dolguk. Mi részünkről még eddig nem bántuk meg, hogy ezt az utat követtük. Mert mig egyházkerületünk csak 15 évvel ezelőtt ugy szólván semmivel sem rendelkezhetett , most a legutóbbi kimutatás szerint 224000 fr. tökével s több mint 30.000 fr. évi jövedelemmel bir, nem számítván azt a mit évenkint szűkölködő egyházak- s tanintézetek számára adakozunk. Utójegyzet. Bár cikkem elején azt ígértem volt,
