Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-11-18 / 46. szám

zik lenni, mert ez némileg bizonyos ellentettséget képezne az állam s a benne levő egyházi testületek közt, s bizonyos tekintetben ezek kizárását föltételezné. Pedig inkább azt akarom kimutatni, hogy az államnak minden egyházi testületek irányában teljes türelemmel kell viseltetnie, s ellenükbe ellenségesen föllépni hitcikkelyeik, vagy szervezetük miatt soha, hanem csak tetteik alapján szabad. Mert ha azt megengedjük, hogy az állam a hitet is bírálja, ugy az államfő e tekintetben más zsinórmértéket nem használhat, mint saját hitét, s igy minden másként hivő egyház vele kisebb-nagyobb mértékben ellentétes, s igy küzdő s igy ismét mindegyiket saját föladatárai törekvésben akadályozó viszonybajőne. Igy oda jutánk, honnan elindultunk, hogy t. i. az államé a cselekvő, az egyházé a hivő ember. Az állam csupán amazt fejti saját feladatának megfelelőleg, — az egyház emezt, de igy természetesen közvetve a cselekvőt is. De az egyháznál főfeladat mindenkor a hit. Ebből kell merítenie, ha határoz, erre kell támaszkodnia, ha végrehajt. Országa nem e világból való, fegyvereinek sem szabad másnak, mint szellemieknek lenni. „A mi harcunk fegyverei nem testiek." Ezért mondám, hogy az egyházi határozatok végrehajtásánál a világi brachiumra támaszkodás igen rideg eljárás. Mert kérdem a cselekedetek ktilkényszer általi kierőszakolása teremt-e hitet? meggyőződésem szerint inkább elölné a mi csekély van is. Mert mily fogalma lenne az erőszakoknak a véghetlennek hirdetett szent lélek erejéről, ha azt a még ketté is törhető rendőri szuronyra látná szorulni. Nem tagadom, vannak esetek, hol egyházilag is bűnben lélekzők ellen az államnak is föl kell lépni pl. a 3 — 9. parancsolat áthágói ellen. De az államnak ezen joga, vagy inkább kötelessége épen nem az egyházhozi viszonyából, hanem saját föladatából következik. De ha olyanoknál, melyek csupán egyházunkat, ennek beléletét, szervezetét illetik (mint pl. hitetlenség, indifferentismus, isteni tisztelet s vallástanitási órák elhanyagolása, lelkészi fizetés, vagy egyházi adó be nem adása stb.) a világi erőre szorulunk, vagy ennek lefolyását csak meg is engedjük: kiskoruságunka^ önkormányzatrai képtelenségünket irjuk alá. Kell bát gondoskodnunk valamely az ily esetekben alkalmazandó erőről, vagy mivel ez ugy sem lehet más, mint a szent lélek ereje, ennek mikénti alkalmazásáról. Ezen ,,miként" meghatározása szerintem az egyházi fenyíték föladata. Ez értelemben véve az egyházi fenyítéket, bátran ismétlem, hogy annak fölelevenitése önkormányzatunk életszüksége. Föladata hát az egyházi fenyítéknek az egyház szellemi fegyverei által a hitünk szerint tévelygőknél hitet s ezáltal jó cselekedeteket gerjeszteni. Nem akar ez az ó szövetség hideg kŐtábláinak törvényeivel tetteink elé oly korlátot szabni, melyen tul megkövezés s több ily büntetés áll, hanem arra törekszik, hogy a szívben levő mustármagot, ha lehet, nagygyá, s a szeretet gyümölcseivel ékeskedővé nevelje. Nem akar a bűnbánati szertartások gépies elvégeztetése által homokra épitni, hanem a romlott keblet is a hit sziklájává akarja szilárdítani, hogy arra aztán maga a megtérő bizton építhessen. Nem akar rettentve büntetni, de édesgetni s javítni. Ezzel kimondtam, hogy milyen lehet prot. egyháznál az egyházi fenyíték, még hátra van a mikéntje. Véleményem szerint ama föladatának csak ugy felelhet meg, ha a jókat kitünteti, s a roszakat mellőzi, mit én igy fejezek ki: a fenyiték ne legyen positiv, hanem negativ, mert a positiv fenyitéknél gyakran jutnánk oda, mit elkerülni akarunk, a világi fegyver segélyül hívásához. De meg a mint mondám, javitás, édesgetés a cél. A positiv fenyiték=büntetés a gyengéknél félelmet, ez által képmutatást szül, az energikusabb természettieknél dacot, haragot nemz, javulást igen ritkán. Meg aztán erre, ha erőnk, hatalmunk volna is, nincs jogunk. Mert, ki meri azt állitani, hogy ő az objectiv igazság birtokában van ? mind össze ennyit mondhatunk: a mi hitünk s meggyőződésünk szerint tévelyeg felebarátunk. De hogy tulajdonkép tévelyeg-e ennek megbirálása, annak a dolga és joga, ki Máté XIII: 29, 30, az aratás idején a konkolyt a tiszta gabnától elválogatja, emezt a csűrébe takarításra, azt a megégetésre ? Büntetni oly testületnek, mely nem cselekedetet, de hitet keres, annyi, mint csalhatlanságot igényelni. Épen ezért is nem lehet fönebbi állitásom szerint az államnak a hitre tekinteni, mert ha ezt, s nem a cselekedeteket birálja, ugy elveti magától a positiv büntetés jogát. Mindég