Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-10-21 / 42. szám

lehetetlen e helyt még legalább általánosságban meg nem jegyeznünk, miszerint a magyar protestáns egyház ezen alkotmányos gyűlésén szemlátomást vala észrevehető, miszerint az alkotmányosság érzete az elmúlt utolsó évtized után sem enyészett el nemzetünk kebeléből, hanem folyton növekedik, szemlátomást lehetett észrevenni, miszerint csak az alkotmányos élet azon mező, melyen teremnek nemzetünk kebelében a trón és haza iránt nyilvánuló legdicsöbb erények. B a t i z f a 1 v i István. Zsedényi Eduárd urnák, az ág. hitv. tiszai kerület föliigyelőjének az ág. hitv. egyetemes gyűlésén okt. 10-dikén mondott, s legutóbbi jelentésünkben már érintett beszédét ezennel egész kiterjedésében sietünk közleni: Midőn e pillanatban 12 szerencsétlen év leforgása után hazánknak törvényes 4 superintendentiája egybegyűlt egyházi életűnknek nem megállapítására, de 3 századot átélt egyházi életünk szilárdítására eleven örömmel mondanám, — ha gyarlóságimhoz nem tartoznék (legyen véralkatom hibája, legyen az élet iskolájának következménye) annál óvakodóbban adni helyt lelkemben a remény valósulta iránti bizodalomnak, minél inkább közelit a cél s minél kedvezőbbek a körülmények, — hogy az ügy, melyért annyi balviszontagságok, annyi megtámadtatások közt törhetlen hűséggel küzdött, köre s tehetsége szerint, annyi hü kedély — protestáns egyházunk ügye — diadalának küszöbéhez ért. Azonban a reménynek a mint féuyoldala, hogy kedvetlen körülmények közt kitürésre buzdit gyöngébbeket is, ugy árnyékoldalához tartozik, hogy elbizakodva lankaszt, midőn a viszonyok földerengenek. Szedjük tehát föl hálával vallásos reményeink virágait, miket a gondviselés utunkba szór, de virágainknak örülni meg ne állapodjunk, mert protestáns hitünknek, egyházi életünknek föntartó eleme, a folytonos tevékenység és ovakodás. Maradjon meg mindnyájunkban mint első erény a kötelesség magasztos érzete, s a csüggedni nem tudó ércakarat. Bölcs ovatosság s csillapult érzelmű körültekintés legyen azonban azoknak, kik egyházunk sorsát intézik, második legszükségesebb erényök, és igy erényei egyházunknak itten egybegyűlt fénycsomójának, melyhez egyházaink egyenként adák sugárait, s mely magas helyzete méltóságáról elvilágitand szerte messzire, midőn érdemdús tagjai otthon irányt vévén, innét irányt adandnak. Egyházi életünknek vannak bizonyos kellékei, miket elvitatni lehetetlen, vannak szükségei, melyeket részint a kormány intézkedései, részint a más hitű egyházakkali érintkezéseink teremtenek és melyeknek -'súlyát annyiszor tapasztaltuk, miszerint lehetetlen, hogy az élet, eme leggyakorlatiasb oktató, reánk ne kényszerítse azon meggyőződést, hogy ezen kellékek kielégítését, ezen szükségek elhárítását mindnyájunk java siirgetöleg követeli, követeli pedig a zsinattól. De ugyanazon közérzelem az önföntartás ösztönében mindenek előtt s igy a zsinat megtartása előtt egyházunk függetlenségét biztosítani kívánja, mert az önföntartás súlypontja egyházunk függetlenségében van, vagy sehol a világon, azért egyházunk függetlensége sem első,sem középső, sem utolsó helyen nem áll a teendők sorozatában, hanem ö amaz örökös alap, melyen kivül, kezdjük bár elöl vagy hátul a teendőket, boldogulni soha sem leszünk képesek. Istennek hála, ezen függetlenség egyházi eddigi alkotmányunkból fejlődött ki, mely ugyan ujabb időben megtámadtatott, de magunk tevékenységével s Felséges királyunk jogérzetének hozzájárulásával föntartatott. Miután azonban máj. 15-én kelt legfelsőbb kézirata óta kormányrendeletekkel és tettekkel találkozunk, melyeket se törvényes függetlenségünkkel, se az említett legfelsőbb kéziratban foglalt biztosítással nem tudok megegyeztetni, azt hiszem, hogy mindenekelőtt ezen bajainkból kibonyolódni s önállásunkat tartósan biztosítani kell. E végett ezen egyetemes gyűlés első órájában szavamat emelvén, ügyeimét a következőkre hívom föl: A május 15-én kelt legfelsőbb kézirat az autonom maradt protestáns községeket törvényes jogai tettleges gyakorlatába visszahelyezvén arra szólít föl, miszerint a cs. kir. pátens szerint elrendezett községeket ezen elrendezésökben ne háborgassuk, s mi nemcsak ezen legfelsőbb akarat, de saját meggyőződésünk folytán minden akadályt gondosan elhárítottunk, mely hitsorsosink összesimulását nehezítené, senkit szétágzó vélemény miatt nem háborgattunk. Másrészről azonban az autonom maradt községek, melyek az 1790. 26. t. c.-hez ragaszkodtak, joggal követelhették, hogy törvényes szabadságaik gyakorlatában sem coordlnált községek elöjáröi, sem a kormányszékek által ne háborgattasanak. Azonban mi történt ? 1-ör is a dunáninneni superintendentiában, hol a legfelsőbb kézirat ugyan a cs. kir. pátens által teremtett pozsonyi superintendentiát továbbra is megállapítván, az által azonban magát az anya-superintendentiát el nem törölte : itten a coordinált községek Breznobányán Kuzmányi urat superintendensnek, Landerer urat fölügyelőnek megválasztották, az autonom községek a Dunán-inneni superintendentiában megmaradván. Főtisztelendő Sztromszky urat, ki még 1832-ben superintendensnek törvényesen megválasztatott, és az ostromállapot megszüntetése után hivatalos állását az illető községek egyhangú akaratja szerint visszafoglalta, superintendensöknek vallották és Szentiványi Márton urat fölügyelőnek megválasztották, — a császári pozsonyi superintendentián elválasztott elöljáróinak megerősítéséért legfelsőbb helyre a cs. kir. pátens értelmében folyamodott és megerősíttettek. A Dunáninneni superintendentia az illető egyházi gyűlés jegyzökönyvét százados gyakorlat szerint a helytartó tanácshoz küldötte s ez által a történt választásokat a főkormányszék tudomására vitte. Erre a helytartó tanács jul. 12-dikén kelt intézvénye által az egész gyűlést érvénytelennek nyilvánította és igy a Dunáninneni superintendentiát mint nem létezőt tekintette, azaz a 22 szervezett községet, a legfelsőbb kézirat értelmében, egyházi jogaik gyakorlatában megerősítette, de a 66 autonom községet ugyanazon legfelsőbb kézirat ellen, egyházi jogaik gyakorlatában