Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-10-07 / 40. szám

28 kr. vagyis 2 családra 5 fr. 12 kr. 20 egyénre pedig 64 kr. vagyis 5 családra 2 fr. 56 kr. évi adó stb. Ugy vélem, ezen családokat feltalálni nem nehéz, csak keresni kell. Ha az esperességek felkarolják ez ügyet, ha sikerül, minden körlelkész mellé egy lelkes világi férfiút állitani, ki vele községről községre jár, minden egyházban csak lesz egy egyén, ki annak adaját hitbuzgóságánál fogva beszedi. Elmondván igénytelen nézetem, annak megrostálását kérem, hahogy megérdemli a figyelmet. Ivánka I íre. Testvéri szózat a bányakerületi ágostai evangélikusokhoz. Non possum scirca, an omnibus profulurus sim quos admoneo. Illud scio: alicui me'profuturum, si multos admonuero. Seneca. Honiból, sept. 20. 1860. A romlatlan szivü gyermek akkor érzi teljes mérvben, mennyire szereti szülőjét, midőn a láznak halványsárga szinében az örökre elszakadás elzuzó lehetősége áll először aggódó lelkének elébe. Az ösztönszerű kegyeletnek féltékenysége lángra lobbantja a szivnek alvó melegét, — és a végletekig lesz felfokozva, a mivel a szív bír, figyelemben, gyöngédségben, előzékenységben. Lélekszakadva rohan orvosért. Imaszerű / hangon eseng: segítség! segítség! Es a segélyért váltságul zokogva kinálja oda mindenét. Az orvos rendel. A beteg enyhtilet érzetében felmosolyg. — Az aggály zavara csillapul. Pedig az orvos még nem mondá, hogy a beteg tul van a veszélyen! Ilyen az ember! A döfés, mely a közel múltban az „anyának" életerét érte, sebet ütött, — mélyet, fájdalmast. Sajgása a féltés kinos aggályával rezgé át a „gyermek" kebelét. Hogy a döfés talált, — hogy nyomán fájó seb támadt — és a sebnek láza lett — oka a „közönyu

volt. Az orvos, az önfentartás önzése, kimondá: mikép az egyedüli gyógyszer: „feláldozó kegyelet." És lön mozgás a felrázott család körében. Önzetlen készséggel gyülekeztek gyermekei a megsebzett anyának, — a gyöngéd ragaszkodás, a feláldozó kegyelet malasztjával venni el a sebnek égető fájdalmát. Május következett. A májusi lég oly igen üditő. A beteg felmosolygott. A féltés kinos rezgése némi izgultsággá lohadt. Es lőn meleg, ékes nyilvánitása a sokféle szeretetnek, több, — mint tevékenység. ígértünk sokat. Fogadkoztunk minden jóra. Aláirtunk valamit. Inditványoztatvána,,vagyonaránylagos progressiv adó, — az egyedüli gyökeres gyógyszer jelen és — az egyedüli óvszer jövőre, elvehető hasonló döféseknek fullánkját — e gyógy- és óvszert mondom, a vagyonaránylagos adót — a jegyzőkönyvben alig egy-két szóval érintve, elfogadtuk, „elvben." Alkalmaztunk a sajgó sebre tapaszt. Hisz a beteg májusban felmosolygott. De a tapasz mellett mérges geny szivárog, — s apróbb uj sebeket támaszt a nagy sebnek közötte. Hogy a döfés talált, és hogy ugy talált, a mint talált; — — oka mondám, a „közöny" volt, melynek hidegénél összehervadni hagytuk önfentartásunkróli gondjainkat. Ez tény, uraim! Ne ámitsuk magunkat. Tekintsünk végig családunk beléletén, ugy a mint van. A nyomor fáj, igen fáj! A nélkülözőnél a lélek elalélt, — és háttérbe szoritva szunnyad minden nemesebb érzelem. Az éhezőnek egyetlegy gondolata van, — enni. Ilyen helyzetben, a kényelemnek bizonyos foka, sőt csak a jobblétrei kilátás is, széditő csáberővel bir. Ha elnyerésére remény csillámlik meg előttünk, mohón rohanunk utána. ,— Melegítő tűz-e e csillám azután, avagy bolygótűz ? nem keressük. Ez természetes. Emberek vagyunk. Es emeljen bár bennünket akár valódi érdem, akár szerencse istenasszony szeszélye idáig fel, hol az isteni tettnek a milliók a hódolat tömjénét égetik, akkor is emberek maradunk. Es mi mégis fellázadánk, és sujtók haragunknak dühével a nélkülözőt is, ki jobblét reményében a ^bolygótüz után indult, és hinárba bukott.