Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-08-12 / 32. szám

1009 1010 velője a tudományoknak, volt főkép a Tolnai János ajánlatára eszközlője, hogy Lorántfy Zsuzsánna Comenius Jánost Sárospatakra hozassa, s Comenius őt, a tudományok barátját, ki a sárospataki iskola növendéke volt, s az iskolában lakott, nem egyszer a nemzet szemefényének nevezte. A könyvtárt drága munkákkal ajándékozta meg, s egész könyvtára az iskolára szállván, azon időben Magyarországon és Erdélyben a sárospataki főiskola könyvtára volt leggazdagabb. Az iskola még nagyrészt mindig egyesek iskolája volt, aranynapokat élt, ha a kegyelem mosolygott reá, máskor száműzöttek s bujdosók voltak ifjak és tanárok, a mint a kegy és szeszély változott. Ez nem lehet egy protestáns tanintézet sorsa és rendeltetése, nem lehet az pusztán kegyúri intézmény, nem kevesebb az, mint a felekezet élő gondolkodása : a felekezet öntudatából kellett annak kifejlődnie, életszálainak a „felekezet szivében" kell gyökereznie. Legelébb egy szálacskának mindnyájunk életfonalából az iskola életébe kell beszövődnie, hadd mutassa meg magát mindnyájunk arcán annak életteljessége, hadd érezzük, ha volnának, aggodalmait; a mit mindenki szeret, mindenki félti azt, s védelmezni fogja. A sárospataki főiskolát századok óta fűzik az áldozat és közrészvét elszaggathatatlan kötelékei nagyjaink szivéhez. Es e benső viszony az iskola történeti fejlődésével van kapcsolatban. Letűntek a boldog idők a Lorántfy Zsuzsánna és fia II. Rákóczy György halálával, kinek özvegye Báthory Zsófia fiával, I. Rákóczy Ferenccel együtt a következő évben elhagyván a hitet, mely az apákat boldogította, az iskola és egyházak jövedelmét bevonta, a két Rákóczy és Lorántfy Zsuzsánna által nyújtott segélyt végkép megtagadta. Mi volt hátra, minthogy azonnal fel kell oszolnia az iskolának? De a fenyegető veszélytől meg•menték azt a felekezet nagyjai. Az 1663-ban Sárospatakon tartott részzsinat ekként intézkedett : minthogy ennek előtte a Magyarországon levő református főrendekkel a sárospataki iskolához bizonyos jóltevők „választattak és rendeltettek,u

azok a most kinevezendő küldöttek által levélben kéressenek fel, hogy irassa be kiki, mennyi és minemű segedelmezéssel akar lenni a sárospataki iskolához. A helyett tehát, hogy feloszlott volna az intézet, jövedelme és fenállása rendszerezve és nagy részt biztosítva volt. Hogy az iskola e viszontagságos időkben magára nem hagyatott, nagy részben az egyháziak buzgóságának lehet köszönni. Eljárásukat így adja elő esperes TarSzali Pál : „Midőtől fogva az sárospataki ref. scliola istenes, kegyes gondviselő dajkáitúl megválasztaték, és mintegy magának hagyattaték, minden gondunkat, elmélkedésünket arra fordítottuk, hogy a scholát pusztulástól oltalmazhatnók, költségünket, fáradságunkat nem szántuk, sőt az tennészettűl belénk oltott szemérmetességet félretéve, magunkat mintegy szemtelenekké tettük, írásaink s kibocsátott követeink által, sőt magunk személyében is az nagy renditeknek ajtajokon, fülökön zörgettünk, s úgy kúdultunk, hogy a scholában tanitómestereket és praeceptorokat tarthatnánk." Ez intézkedés a mily üdvös, ép oly szükséges volt; a leggyászosabb idők következtek be az iskolára: hogy múltja annál nagyobb legyen, el kellett jőni a háborúságok napjainak. Báthory Zsófia és fia, I. Rákóczy Ferenc tíz éven át a legmostohább indulattal viseltettek az iskola iránt. Báthory Zsófia a tanuló ifjakat a várbeli templomból, a Perényiek templomából, kitiltatta, a várat német katonaságnak adta át, a templomot és az iskolát, mely azon időben a nemzet szemefényének tartatott, fegyveres erővel elfoglaltatta. E gyászos és az iskola történetében örökre felejthetetlen nap 1671. october 20-ka volt. Ostromágyukkal ellátott ezredek vezettettek a fegyvertelen ifjúság ellen, melynek a kettő között kellett választást tennie, vagy az iskola omladékai alá temetkezni, minden védelem nélkül, vagy felvenni a száműzöttek keresztjét s hordozni keblében majdnem elviselhetetlen fájdalmat a reménységért, hogy a visszatérők megépftendik az uj Jeruzsálemet. A lelkes csapat elhagyta a várost Buzinkai és Pósaházi tanárok vezetése alatt. A száműzötteteket a távolban Debrecen fogadta szívességgel, mely a bujdosókkal kevés időre elfelejteté, hogy szerencsétlenek, s melylyel a jobb lelkek szokták azok szenvedéseit enyhítgetni, kik egy szent ügynek nemes áldozatai. Azonban nem kényelem volt az, a mit ők